A birodalom központjában csak rövid ­ideig haboztak. A magyar forradalom kitörésének napján már döntés született a megszálló katonai erők bevetéséről. Ezek Magyarországon állomásoztak. A kijelölt egységek október 24-én hajnalban bevonultak Budapestre, és elfoglalták a város néhány fontos csomópontját. Egyben döntés született arról is, hogy Nagy Imre vegye át a kormány vezetését, és próbálja politikailag kezelni a helyzetet.

Mind a szovjet megszállókat, mind Nagy Imrét váratlanul érte, hogy a 23-án délután és kora este még csak felvonulásnak indult események felkeléssé váltak, s a felkelők nemcsak a rádiónál lőttek vissza, de felvették a harcot a szovjet alakulatokkal is. Ilyesmire nem volt példa a birodalom egyéb forrongó provinciáiban. Ráadásul a bevetett szovjet alakulatok elégtelennek bizonyultak, és Budapesten megalakultak a szabadságharc legfontosabb bázisai. A kommunista párt „kemény magja” – élén Apró Antallal – a rendelkezésre álló fegyveres erő brutális alkalmazását szorgalmazta. Ennek volt tragikus következménye az október 25-i Kossuth téri vérengzés és a Corvin köz sikertelen ostroma október 27-én. Mindezek hatására a felkelés országos méretűvé vált, szétesett az állampárt, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok radikalizálódtak.

Október 28-án Nagy Imre és kormánya olyan lépést tett, ami Hruscsovot a mielőbbi újabb, elsöprő erejű és kíméletlen katonai megoldásra ösztönözte. A kormány ugyanis tűzszünetet hirdetett, a felkelést nemzeti demokratikus megmozdulásnak minősítette (a fasiszta ellenforradalom helyett), s tárgyalásokat helyezett kilátásba a parlamentáris demokrácia és a nemzeti szuverenitás helyreállítására. Ebben a pillanatban megindultak a Szovjetunióból és Romániából a legmodernebb eszközökkel felszerelt friss szovjet csapatok Magyarországra. Lélegzetelállító napokat élt át világ. Még néhány napja (október 19.) a lengyelországi események miatt mozgósították a szovjet 7. légideszant gárdahadosztályt a Baltikumban. (Majd Veszprémben vetik be őket.) Nem lehetett tudni, ­engedik-e a szovjetek Gomulkát a hatalomba. Érződött, hogy Izrael az angolokkal és a franciákkal készül valamire Egyiptomban. (Ma már tudjuk, hogy az október ­29-én megindított támadásról 22-e és 24-e között döntöttek.) Az amerikaiakat a küszöbön álló elnökválasztás foglalkoztatta, Európát az is, hogy a NATO-ba felvett Német Szövetségi Köztársaság – amely nem ismerte el a Német Demokratikus Köztársaságot – miképpen lép vissza az európai katonai térbe.

Budapesten és szerte az országban azonban mindez másodlagos volt. E néhány napra felcsillant a remény, hogy a forradalom győzhet. Sőt már győzött is! Ezt támasztotta alá, hogy a fővárosban csapdába került, s egyre lehetetlenebb helyzetben levő szovjet alakulatokat kivonták a városból. Azzal kevesen foglalkoztak, hogy húsz kilométerre „letáboroztak”. Nagy Imre és kabinetje hitet tett a szabad választások mellett, kinyilvánítva az ország semlegességét. Értelemsze­rűen ennek nyomán tárgyalásokat kellett kezdeni a szovjet csapatok kivonásáról és Magyarország kilépéséről a Varsói Szerződésből. Ez gyökeresen átalakította volna a világot, s egyáltalán nem csak azon a kis pontján, amit Magyarországnak hívnak. Viszont ilyen horderejű változás egyetlen nagyhatalomnak sem volt érdeke akkoriban.

Ebben a helyzetben indította meg Ko­nyev marsall, a Varsói Szerződés Szervezete Egyesült Fegyveres Erőinek főparancsnoka a Forgószél hadműveletet. November 4-én hajnali négy órakor nagyságrendileg hatvanezer katona, kétezer páncélos (köztük a legmodernebb T–54-esek), erős tüzérség és légierő kezdte meg a támadást. Eközben a szovjet kivonulás részleteiről tárgyaló magyar küldöttséget a KGB (szovjet Állambiztonsági Bizottság) parancsnokának, Szerov hadseregtábornoknak a vezetésével „kiiktatták”, azaz a tárgyaló delegációt egyszerűen elfogták. Egészen törökös csel volt ez. Más kérdés, hogy miként mehetett biztosítás nélkül Tökölre maga a honvédelmi miniszter, amikor tudta jól, hogy szovjet csapatösszevonások történnek az országban. Talán, mint 1944 márciusában, „hadgyakorlatnak” vélték a dolgot? Kivonulás előkészítésének a folyamatos bevonulást? Nagy Imre hasonlóan járt el, mint egykoron Kállay Miklós: „semleges” nagykövetségre menekült. Utóbbinak legalább annyi ízlése volt, hogy nem mondta be a rádióba, hogy a kormány a helyén van, és csapataink harcban állnak.

De ennél sokkal fontosabb, hogy mi történt Budapest utcáin és szerte az országban. Néhány elszigetelt esettől eltekintve a Magyar Néphadsereg nem állt harcban. Akik harcban álltak, azok a forradalmárok voltak. Pont azok, akik két héten át fegyverrel harcoltak, a győzelem után megalakították a Nemzetőrséget, és a közrendre ügyeltek. Az ostrom kezdetekor már tömegek indultak el nyugatra, de a pesti srácok és lányok közül alig valaki. Ők harcoltak. Ötezren ha lehettek. Minden második elesett. Csaknem húszezer sebesült volt. Többségük a szovjet csapatok féktelen gyűlöletének lett az áldozata, „jól harcoltak”, hiszen hamar elfogyott a töltény, hamar kifogyott a benzin és a petróleum a Molotov-koktélhoz. A dicsőséges szovjet felszabadító hadsereg ki ellen is harcolt? Tizenéves fiúk és lányok ellen, akik megérezték a szabadság illatát. Falhoz! Tűz! Ne maradjon nyoma, tömegsírba, meszet rá és csöndet…

November 11-ig még dörögtek a fegyverek Magyarországon. „Makacs ellenállás.” A moszkvai Vörös téren a díszszemlét a Vörös Hadsereg nagyobb dicsőségére megtartották. Lenin mauzóleumának mellvédjéről Hruscsov és Vorosilov integetett. Az USA-ban Eisenhower győzött az elnökválasztáson. Ő is integetett. Nemsokára a brit katonákat kivonták a szuezi térségből. Ők is integettek. Közben Usakov hadnagy Szolnokról – páncélos járművön – egy Kádár János nevű embert vitt Budapestre az Országházba. Őt szemelték ki az ellenkormány élére. Neve is volt a kormánynak: „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány.” Hogy a legitimitása „makulátlan” legyen, letette az esküt Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke kezébe. Kádár a kommunista bűnszövetkezet régi, kipróbált tagja volt. Hivatásos forradalmár, aki most felért a csúcsra. Helytartó lehetett egy provinciában. Nála még Szálasi Ferenc is „jogszerűbben” került hatalomra, pedig sokan gondolták úgy, hogy annál lejjebb már nincs is.

Kádár november 1-jéig Nagy Imre kormányának tagja volt. Helyeselte a szovjetek kivonását, éltette a forradalmat. Egy hónap múlva már kijelentette: „Ez, elvtársaim, tiszta, a szó legtisztább értelmében vett ellenforradalom.” Innen már nem volt menekvés. A forradalom utóvédharcai elhúzódtak 1957 elejéig (sztrájkok, tüntetések, passzív ellenállás), de a kíméletlen sortüzek és a minden korábbi számonkérésnél véresebb, bosszúval terhes megtorlás meghozta az eredményét. Csöndesen akasztottak, embereket tartottak büdös, szűk cellákban „nagy időig”, és saját kicsinyes hatalomvágyukat történelmi szükségszerűségnek hazudták. Hányan lehettek, akiknek a lába alól kihúzták a ládát a hóhér segédei, hányan, akiket halálra kínoztak, halálba éheztettek vagy tápláltak (mesterségesen), hányan, akiket csak elföldeltek az erdő mélyén csendesen? Sok százan. Hányan, akik végül kijöhettek a börtönökből, de utánuk nyúltak életük végéig? Sok ezren. Hányan, akik elhitték, hogy a részleges becsület az már becsület is? Hányan, akik messze idegenben, sírva, gyertyafénynek álmodták magukat? Hányan, akik bömbölnének ma is legszívesebben, de csak csendesen emlékeznek?

Túlontúl sokan cipelik még ma is ezt a keresztet, adj erőt, Uram, nekik, akik hatvanöt éve hordozzák a terhet, s adj nekünk is, mert végleg letenni mi sem engedhetjük.

A szerző történész

Borítókép: Fortepan / Zajti Ferenc