Nincs könnyű helyzetben Márki-Zay Péter. Úton-útfélen hangoztatja jobboldaliságát, konzervativizmusát és az ezzel természetesnek tűnő módon együtt járó nemzeti elkötelezettségét, önmaga árnyékán átlépni azonban neki sem sikerül. Számos kérdésben tátong ordító mélység MZP önmeghatározása és a politikai szerepvállalása között. Miképpen lehet valaki hívő keresztény és egyben az egyház- és vallásellenes baloldal jelöltje? Miképpen lehet valaki a korrupcióellenes harc bajnoka, miközben olyan pártok és politikusok tartják őt a markukban, akiknek a neve szétválaszthatatlanul összeforrott a korrupcióval, a költségvetési csalással, a nemzeti vagyon elherdálásával? Miképpen harcolhat valaki úgy a jogállamiságért és demokráciáért, hogy közben olyanokkal szövetkezik, akik amikor hatalmon voltak, szemeket lövettek ki és embereket verettek, aláztattak meg a nyílt utcán egy nemzeti ünnepen? Miképpen lehet valaki nemzeti elkötelezettségű, miközben éppen a nemzeteket felszámolni igyekvő globalista erők szolgálatában áll és olyanokkal szövetkezik, akik már bizonyíthatóan fordítottak szembe magyart magyarral vagy kampányoltak nyíltan határon túli román vagy szlovák párt mellett a magyar szervezettel szemben?
MZP úgy akar jobboldalinak, konzervatívnak, tisztakezűnek és nemzetinek látszani, hogy minden politikai mozgása ez ellen szól. Megbízóinak és tanácsadó csapatának főhet a feje, hogy miként hajtsák végre a mindeddig a legsokoldalúbb alkimistákat is megoldhatatlan feladat elé állító „fából vaskarika” transzformációt.
Meglehetősen izzadságszagú az igyekezet arra nézve is, hogy a Márki-Zayt támogató szervezetek körébe külhoni magyart is fel tudjanak sorakoztatni. Végül eljutottak a Székelyek Világszövetsége nevű fantomszervezethez, amelynek a tevékenységét még a székelyek sem ismerik. Legfeljebb annyit tudnak róla, hogy vigyázni kell velük, mert ez valami gyanús, egyébként is a messzi Amerikában megszervezett, magyar érdekek ellen dolgozó társaság. Az pedig, hogy a külhoni magyar polgármesterek ódzkodnak, húzódoznak fogadni az anyaország baloldalának az újdonsült messiását, az MZP szerint természetesen megint a Fidesz és személyesen Orbán Viktor ármánykodása, aki szerinte mindent és mindenkit sakkban tart, zsarol és megfélemlít. Logikája szerint az még véletlenül sem képzelhető el, hogy ezeknek a sokat megélt és sokat látott határon túli magyar politikusoknak megvan a saját magukhoz való józan eszük és szabadon döntenek úgy, hogy nem kívánják fogadni az őket megtagadó Gyurcsány Ferenc zsoldjába szegődött hódmezővásárhelyi polgármestert. Mert miről is beszélgethetnének egymással? Az olyan típusú magyarázkodásra, hogy „én akkor nem is itthon, hanem Torontóban éltem” nem kíváncsiak, mert ez semmire nem magyarázat, legfeljebb arra, hogy MZP-t a határon túli magyarok sorsa nem, hanem csak a szavazata érdekli. Az értelmes párbeszédhez hiányzik a kölcsönös bizalom, a külhoni polgármesterek pedig tudják, hogy a hódmezővásárhelyi polgármesterben nem bízhatnak, mert ebben a kérdésben sem a maga ura. Arra pedig reálisan nem számíthatnak, hogy Sancho Panza éppen egy ilyen kritikus pillanatban (párt nélkül) térne meg és határolódna el Don Quijotétól, térne át a jó és nemzeti célok követésére.
Hitelesség és bizalom hiányába nem marad más, mint a gyermeteg sértődés, a vagdalkozás, a vádaskodás és a Magyarországon is idegenül csengő, nyugatról importált politikai közhelyek pufogtatása a külhoni magyarok előtt is. Az Amerikából hazahozott tanácsadók és MZP sincs azonban tisztában azzal, hogy ezeknek a semmitmondó politikai lózungoknak a befogadására a határon túli magyarok még annyira sem fogékonyak, mint az anyaországiak. Azt is saját bőrükön tapasztalják, hogy Brüsszelben az olyan kisebbségek, az őshonos nemzeti közösségek, mint ők, egyáltalán nem számítanak és bármilyen kezdeményezésüket már az előtt lesöprik az asztalról, hogy azt egyáltalán megtárgyalnák. Számukra az is sokatmondó, árulkodó és tanulságos, amikor a filmbeli Sir Robin szintű „bátorságról” tanúbizonyságot tevő MZP kijelenti, hogy a felvidéki magyarságot máig súlyosan érintő Beneš-dekrétumok és a kettős állampolgárság ügye kizárólag szlovák belügy. Ez sokunkat Kádár János és Grósz Károly tempójára emlékeztet.
A baloldali progresszívek szempontjából ugyanakkor nagy szerencse, hogy határon túl is akad egy-egy, a helyét csak nehezen találó „haladár”, legyen az a Transindex újságírója vagy a román állami rádió magyar adásának riportere, akik rendkívül illedelmesen végighallgatják és teret is adnak a sok bornírtságnak és böszmeségnek. Ahhoz sincs ellenvetésük, amikor a „lánglelkű européer” eljut odáig, hogy a Fidesz semmi jót nem tett a külhoni magyarság érdekében, mert az csak korrupcióból, zsarolásból állt, és Orbán Viktor egyébként is csak akkor szereti őket, ha neki azt Putyin megengedi. Nem tudom, hogy a nagyon is amerikai ízű Putyin-fóbiában szenvedő MZP 2000 előtt éppen hol élt, de mi és a határon túli magyarok java része is emlékszik arra, hogy Orbán Viktor akkor is szerette a magyarokat és tett is értük, elég csupán a státustörvény előkészítésére vagy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítására gondolni.
Végső soron felmerül a kérdés, hogy mire fel a nagy igyekezet, hogy MZP mögött határon túli magyar támogatókat is fel lehessen sorakoztatni. Egyre inkább az az ember érzése, hogy számára egyáltalán nem a külhoni magyarok fontosak, és nem is az ő voksaikra hajt, mert az az ő hátterével egyébként is reménytelen vállalkozásnak tűnik. A produkcióban a külhoni magyarok csupán statisztaszerepet töltenek be, a valódi célközönség az anyaországi ilyen-olyan okokból elbizonytalanodott nemzetiek tábora, akit ezzel a performansszal akarnak megvezetni. Ugyanezt a célt szolgálja MZP egy másik, a jobboldaliak körében népszerűségre számot tartó topik erőltetése, amikor a magyarokhoz hasonlóan szerinte pillanatnyilag szintén „diktatúrában” élő lengyelek iránti szimpátiájáról értekezik. Soha többé baloldal!
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)
Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
