A trianoni békediktátum térképről szembetűnő fájdalmas valósága mellett vannak különösen szívbe markoló veszteségeink, melyek leginkább talán a rangos, érzelmi szempontból hozzánk erősebben kötődő történelmi városaink elszakításában öltenek testet, ilyen például Pozsony, Kassa, Kolozsvár vagy Nagyvárad. Kétségen felül áll, hogy Sopron felé is ezzel az igen mély fájdalommal tekintenénk, de a sors különös kegyelme és persze sokak erőfeszítése megkímélt bennünket végül attól, hogy a pompás, patinás várost is idegen uralom alá kelljen átengednünk. Sopron és környékének a magyar állam keretei közötti szerencsés megmaradása a lesújtott, megalázott nemzet számára kivételes reménysugarat jelentett a legsötétebb órákban.
Gróf Bánffy Miklós író, művész és politikus, aki a soproni népszavazás elérésében fontos szerepet vitt a Bethlen-kormány külügyminisztereként, a ma Burgenland néven ismert terület elcsatolásáról azt tartotta, hogy az a „Versailles körüli békék talán legostobább rendelkezése” volt. Magáról a területről ugyanis úgy vélekedett, hogy az valóságos infrastrukturális és geopolitikai abszurdum, amit „bejárni” csak úgy lehetséges, ha az ember „minduntalan kilép belőle”, ráadásul „talált gyermek”, amelynek még nevet is bajos volt „fabrikálni”.
Valóban, a „Várak országa” vagy „Várvidék” a nyugat-magyarországi aulikus magyar nemesség kezén Bécs által kegyesen épen s egészben meghagyott tetszetős erődítmények látképeire alapozhatott. A kezdeti Hienzenland elnevezés (Hiencvidék, mely a nyugati országrész egyes, inkább déli, főleg Vas vármegyében honos német lakóit, a hienceket jelölte, nem minden pejoratív felhang nélkül) hamar le is került a napirendről, mert a helyi németség ezt a szintén mesterkélt országnevet kevéssé érezte a magáénak. Éppen annyira kevéssé, mint általában a Magyarországtól, voltaképp ezeresztendős hazájától való elszakadás gondolatát, főként egy olyan ország felé, mint Ausztria, amelyet akkor instabilitás, nélkülözés és egyáltalán az állami identitás legalapvetőbb, nyugtalanító problémái jellemeztek.
Az osztrákok maguk is ambivalensen viszonyultak a kérdéshez, s tán máig sem érzik magukat kárpótoltnak például Dél-Tirol elvesztéséért. Volt az egész helyzetet illetően Bécsben is egyfajta meghasonlás, hiszen napirenden volt Karintia déli részének elvesztése vagy visszaszerzése, a jövő kilátásai, az Anschluss (persze a győztesek által tiltott) felvetése, de nem kívántak a magyarokkal sem – annyi év közös küzdelem után – kifejezetten ellenséges viszonyba jutni. Ellentétben a románokkal és a csehekkel, Ausztria nem óhajtotta már előre birtokba venni a végül neki ítélt területet, noha vezetői területi igényüket nem rejtették véka alá. Nem fegyverrel kierőszakolt, az etnikai elvet megcsúfoló annexióban gondolkodtak tehát, mint a többi utódállam, s azok parttalan mohóságával ellentétben az osztrákoknál egyfajta – főleg gazdasági – kárenyhítés, a főváros mezőgazdasági hátterének gyengeségétől való félelem volt a fő szempont. Az osztrákokat nem jellemezte átütő harci szellem sem.
A győztes antanthatalmak fő szempontja, főképp a franciáké, az volt, hogy az utódállamokat, melyekben szövetségeseiket látták, minél jobban megerősítsék. Nyugat-Magyarország eleinte nem számított lényegesnek ebben az értelemben. Georges Clemenceau póriasan úgy fogalmazott, hogy Ausztria végül egyszerűen az lesz, ami „marad”. Ez azután végül inkább Magyarországon teljesült be, mégpedig sajnos igencsak maradéktalanul. Burgenland és közelebbről Sopron esete azonban mégis azt példázza, hogy a határon lehetőség nyílt még akkor is módosítani, amikor a békediktátum papírján már rég megszáradt a tinta, valamint azt, hogy a győztesek ítélőszéke adott esetben – mérlegelő hozzáállással – a vesztesek javára ítélt. Magyarországnak két szempontból volt különösen fontos a soproni népszavazás: igazolhatta azt a területi integritás melletti érvet, hogy a nem magyar nemzetiségű vidékek nem feltétlenül óhajtottak elszakadni, illetőleg megmutatta, hogy a békés revízió diplomáciai úton elérhető, és az stabilabb határt, jobb szomszédi viszonyt eredményez.
Amikor 1919. június 2-án a Saint-Germain-en-Laye-be kiérkezett osztrák békedelegáció átvette a békeszerződés szövegének első változatát, abban még a régi, történelmi határ szerepelt. A békeküldöttség válaszában hozakodott elő a területi igénnyel, felvetve a népszavazás lehetőségét. Ezután a második verzió átadásáig hosszabb idő telt el, július 20-án pedig – talán némi meglepetésre is – a békekonferencia megítélte a nyugat-magyarországi területsávot Ausztriának. Ebben a Magyarországon kialakult helyzet, a bolsevizmus fenyegetése, az osztrákoknál erősödő társadalmi válság és Anschluss-hangulat mind-mind szerepet játszhattak (miközben a magyar érdekek mellett Párizsban senki nem tudott síkra szállni). Érv lehetett az is, hogy a főleg csehszlovák részről szorgalmazott, Jugoszláviával közös úgynevezett „szláv” összekötő „korridor” javaslatát le kívánták ezzel szerelni. Karl Renner osztrák kancellár a végül 1919. szeptember 10-én aláírt békeszerződésben elkönyvelt sikereket ért el, így például a Dél-Karintiában engedélyezett népszavazást, ami a helyi szabadcsapatok Jugoszláviával szembeni ellenállásának volt köszönhető.
A győztesek láthatólag csak akkor engedtek, ha volt valahol szervezett helyi ellenállás és erőszakosabb fegyveres fellépés, s ezeket aztán sikerült még valamiképp jó diplomáciai lépésekkel is párosítani. Később, miután Magyarország nagy nehezen összeszedte magát, külpolitikáját pedig az új helyzethez adaptálta, ez történt Nyugat-Magyarország esetében is. Egészen egyértelműnek tűnt, hogy az 1921-ig sem átadott terület egy része megóvható, különösen Sopron városa. Két dolog lényeges volt: egyrészt Ausztria ne tudja egészében birtokba venni az odaítélt területet, mialatt Budapest aktív külpolitikát és erős propagandát folytat, képessé válva így végül arra, hogy a maga oldaláról kész helyzetet teremtsen. A diplomáciai szálakat gróf Bánffy Miklós szövögette, a konkrétabb lépésekben a kitűnő diplomata, Villani Frigyes játszott szerepet, a helyi sajtó és propaganda sikeréhez pedig egy fiatal külügyér, Ullein-Reviczky Antal erőfeszítései kellettek. A karmester természetesen a magyar kormányfő, gróf Bethlen István volt. Mindannyiukat forró hazaszeretet mozgatta, ami azonban józan pragmatizmussal párosult. Ez utóbbi volt a siker igazi záloga, de nyilván nem jártak volna szerencsével, ha önfeláldozó soproniak, polgárok és diákok, valamint a világháború nem egy harcedzett, fegyelmezett katonai vezetője és alakulataik nem mutatják fel a hatékony fegyveres ellenállás képességét.
Magyarország kihasználta, hogy délen a szerbek vonakodva ürítették ki a baranyai, nekünk ítélt területeket. Közben Sopronba az osztrák csendőrség nem juthatott el, Felsőőrön pedig Prónay Pál kikiáltotta az önálló Lajtabánságot. A két zónára osztott terület egy részét ürítette ugyanis csak ki a magyar fél 1921. augusztus végén, és a feladott területek is a hazai félkatonai szervezetek ellenőrzése alatt maradtak még. Döntő volt, hogy Bánffyéknak sikerült megnyerniük az olaszok támogatását, továbbá a Sopronba akkreditált antant katonai misszió vezetőivel is jó kapcsolatot tudtak fenntartani. Mindemellett a helyzet kiélezetté vált, annak ellenére, hogy már az ősz derekára körvonalazódott a kompromisszum, mely Sopron és környékének megtartását jelenthette, Burgenland békés átadásáért cserébe. Miután Velencében a felek megállapodtak (Velencei jegyzőkönyv), IV. Károly király visszatérési (trónfoglalási) kísérlete a helyzetet még bonyolította, mivel nyugatról elvonta a jórészt legitimista katonák egy jelentős hányadát. Végül mindenki tartotta magát az egyezséghez, mely szerint Sopronban és a környező községekben december közepén megrendezték a népszavazást.
A december 14–15-én Sopronban és Brennbergbányán, 16-án nyolc faluban tartott voksoláson 26 900 jogosultból 24 063-an járultak az urnákhoz, Magyarországra 15 334 fő, Ausztriára 8227 fő szavazott, ez Sopronra vetítve 72,5 százalékos elsöprő sikert hozott. A terület hivatalos átvételére 1922. január 1-jén került sor, amit filmfelvétel örökített meg. A teljes nyugati határvonal végső kijelölésének folyamata még évekig elhúzódott, ami a trianoni határ további kisebb módosulásait és egyes községek megóvását jelentette. Taktika, bölcsesség, mértékletesség hozott eredményeket, ha mégoly csekélynek is tűnt a nyereség az elszakított terület egészéhez képest. Bánffy Miklós írta negyedszázad múltán: „Fájdalmas volt ugyan, hogy sokkal nagyobb területre nem terjeszthettük ki, de ezt kívánta az okosság”. Ezúttal hősiesség és okosság kéz a kézben járt.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa
Borítókép: Kilátás a népszavazás 100. évfordulója alkalmából, a soproni Várkerületben felállított 30 méter magas óriáskerékről (Fotó: MTI/Filep István)
