Sok évtizeddel később, súlyos történelmi kataklizmák után, hasonló politikai céllal, de a korábbihoz képest kitágított szellemi alapokon született meg a tízszer akkora Európai Unió. A cél ugyanaz volt mindkét formációban: az alkotó népek békés és prosperáló együttélése egy homogén államban. A második világháború után számos történelmi, szociológiai, irodalomtörténeti összefoglalás született, mintegy erősítve a szándékot, hogy a szén és acél közösségéből, majd gazdasági térségből európai haza szülessen a fejekben és a lelkekben.

Az EU a francia–német tengely mellett (fölött) egy intézményrendszert hozott létre, amely, mivel minden tagállam arányosan vesz részt benne, elvileg garantálhatná a „kicsik” érdekeinek érvényesülését, konfliktus esetén a kompromisszumos megoldást. A mézeshetek után az új évezredben egyre élesebb ellentét feszül a két csoport, az összefűző kötelékeket szorítani (föderalisták), illetve korábbi módon megtartani (szuverenisták) akarók között; ez utóbbiak csoportját főleg a volt Monarchia országai alkotják, megterhelve a szovjet korszak emlékeivel. A baloldali politikusok által birtokba vett központ ahelyett, hogy megpróbálná visszaállítani a korábbi egyetértésen alapuló politikát, egyre elfogultabban és egyre agresszívabban viselkedik a neki nem tetsző vélekedésekkel szemben. Számos jel mutat arra, hogy a mai európai szuperállam korifeusai és intézményei saját helyzetük erősítésekor amerikai pénzügyi befolyásnak engednek. A Wall Street-i pénzből működtetett globális tömeg- és közösségi médiumok diktátumait feltétel nélkül szolgálják.

Céljuk individualista társadalom és nihilista gondolkodás kialakítása az emberek fejében. Értéknek tekintik az LMBTQ-jogokat (akkor miért hurcolták meg Szájer Józsefet?), a kiskorúak érzékenyítését, a gyerekek nemváltó műtétét. Ellenségnek, sőt legfőbb ellenségnek a nemzethez tartozás érzését, a férfi-nő kettősségén alapuló antropológiát tekintik, sőt minden társadalmi kohéziót, családot, konzervatív értéket. Ezzel porrá zúzzák az európai identitás legfőbb szellemi bázisát, a Bibliát is. Számos jelből látszik, hogy az offenzíva következő területe a jogrendszer relativizálása lesz. Az EU-n belüli együttműködés alapjait jelentő szerződésekben foglaltakon a jogszerűség felett elvileg őrködő hivatalnokok egyre gátlástalanabbul túlterjeszkednek. A „kreatív” jogértelmezés segítséget nyújt abban, hogy egy felsőbb szempont érvényesüljön az ellenségnek kikiáltott népek megítélésében. A csúsztatások, az abszurd ítéletek olyan irányba hatnak, hogy lassan megkérdőjeleződik európai társas létünk másik, másfél ezer éves alapja, a római jog tekintélye.

De mi van a mérleg másik serpenyőjében? Milyen sikerek, világraszóló eredmények vannak, amelyek, ha erkölcsileg nem is igazolják, de valamiképpen magyarázzák a nemzetek önfeladását? Semmi. Európa gyorsan veszít évszázadokon keresztül biztosan őrzött nemzetközi gazdasági és politikai súlyából. Húsz év alatt részesedése a világ GDP-jéből 24 százalékról 18-ra zuhant vissza, külpolitikai mozgástere összezsugorodott, alig terjed túl saját határain. Ha mégis, akkor a „fejőstehén” szerepét kapja. Csökken a szerepe Ukrajnában, a Közel-Keleten és másutt. Az afganisztáni vereség pedig felbátorítja a saját világbirodalmi jövőjük felől gondolkodó hatalmakat, mint Kína vagy Oroszország. Illetve, nem mellékesen, az európai életformát igencsak vonzónak találó migránsok százezreit.

A Monarchia hibáiból az EU nemhogy nem tanult, hanem még azt is rosszul csinálja, amit akkor helyesen tettek. A saját útjukat jogszerűen járni akaró népek ócska pénzügyi zsarolásnak vannak kitéve. A népek lázadni fognak, mint ahogy ezt mindig is tették, legutóbb a britek. Nemcsak a fősodratú médiumok cikkeit kell olvasni, hanem a kommentárokat is! Egyre többen írják, hogy olyan miniszterelnököt szeretnének, aki bátran kiáll saját népe érdekében, s fellép a gyilkosságokkal járó migráció és a gyermekek átoperálása ellen.

Az 1970-es, 80-as években a nevem és az „ungherese” szó kapcsán a Pál utcai fiúk vagy „Puszkász” jutott az olaszok eszébe. Ma, tapasztaltam, másra asszociálnak. Az autó rendszáma alapján hovatartozásomat felismerve gyakran integetni kezdenek, jönnek barátkozni, sőt gratulálni: Evviva l’ Ungheria! Viva Orbán!

A szerző egyetemi tanár

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)