Ám a beiktatást követő belpolitikai zűrzavar hamar áthelyeződött az Egyesült Államok és Mexikó határára, ahol oly mértékű migrációs nyomással volt kénytelen szembenézni a Biden–Harris fémjelezte kormányzat, hogy az évtizedes rekordokat döntött meg. 

Mint ismert, csak idén több mint másfél millió illegális határátlépésre irányuló kísérletet regisztráltak az ott állomásozó hatóságok, ami húszéves csúcsot döntött meg, mivel az Egyesült Államokban legutóbb az ezredforduló tárgyévében regisztráltak ehhez hasonló mennyiségű határsértést. 

Mi több, a Biden-adminisztráció első hat hónapjában a becslések szerint mintegy 250 ezerre volt tehető azon illegális bevándorlók száma, akik úgy jutottak át az Egyesült Államok–Mexikó határon, hogy az erre szakosodott szervek képtelenek voltak tetten érni őket. Hogy Biden migrációs politikája mennyire alkalmatlannak bizonyult, hűen érzékelteti, hogy néhány hónappal ezelőtt a legfelsőbb bíróságnak kellett közbeavatkoznia annak érdekében, hogy utasítás formájában kötelezze az elnököt arra, léptesse ismét érvénybe elődje szigorú, „Maradj Mexikóban” elnevezésű migrációs politikáját.

Érdekes módon az elnöki kabinetnek egy másik nagy horderejű, kifejezetten gyakorlati kihívással is meggyűlt a baja, nevezetesen a húsz éve Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok kivonásával. A mind katonai, mind politikai értelemben csúfosan levezényelt evakuáció végeredménye a XXI. századi amerikai történelem egyik legkínosabb fejezete lett, miután kiderült, Biden úgy hagyta jóvá a térség elhagyását, hogy az Egyesült Államok sem az ott tartózkodó szövetségeseknek nem nyújtott segítséget, sem pedig katonailag nem készítette fel a térséget kellőképpen arra, hogy az érdemben ellen tudjon állni egy esetleges tálib hatalomátvételi kísérletnek.

Ugyanakkor fontos kiemelni, a nyár folyamán nem ez volt az egyetlen háború, amelyet a demokrata színezetű Fehér Ház elveszített. Azok, akik figyelemmel kísérték az évközi amerikai egészségügyi adatokat, jól láthatták, hogy Biden azon ígéretei, amelyek a koronavírus „professzionális” szintű leküzdésével kapcsolatban születtek még tavaly novemberben, köddé váltak. 

A megbetegedések és az oltást elutasítók emelkedő számából, valamint az egyre több vírusvariáns megjelenéséből egyértelműen láthatóvá vált, hogy a pandémiával való megküzdés országszerte egyre nagyobb kihívást jelentett a szövetségi kormánynak. Mi több, az egészségügyi válsághelyzetet tovább súlyosbította az Egyesült Államokban is kibontakozó energia- és inflációválság, amely kapcsán a Fehér Ház egy nemrég kiadott közlemény formájában ismerte el felkészületlenségét, miszerint nem számítottak ilyen drasztikus mértékű növekedésre.

A fent említett gyakorlati kihívások elégtelen kezelése idővel magával vonzotta azok politikai következményeit is, amelyek elsősorban az egyre sűrűbben kiadott közvélemény-kutatási adatokból, valamint az aggregált számok alapján készített népszerűségi indexből váltak kézzelfoghatóvá. Mint a számokból kiderült, Biden népszerűségi indexe néhány hónap leforgása alatt két számjegyű zuhanást mutatott, ami egy demokrata államfő esetében szinte precedens nélkülinek mondható. 

Amíg május végén az amerikai szavazók 54,7 százaléka rokonszenvezett az elnökkel, ez a szám szeptember első hetére 44 százalékra csökkent. Ezzel párhuzamosan az elutasítottsága is hasonló mértékben növekedett: a május végi 39-ről ötven százalékra duzzadt a személyével elégedetlenek aránya.

S ami a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokat illeti, a helyzet még drámaibb: a The Washington Post által nemrég közzétett felmérés szerint a demokraták szinte egyenlő arányban oszlanak meg abban a tekintetben, hogy Bidennek vagy esetleg más jelöltnek van a legnagyobb esélye az elnöki tisztség megszerzésére a 2024-es elnökválasztáson. 

Ez komoly támogatottsági deficitet jelent a tavaly novemberben bezsebelt rekordszavazatok tükrében. E romló tendencia összecseng annak a nyár végén publikált felmérésnek az adataival is, miszerint a Demokrata Párt mögül szignifikáns választói lemorzsolódást látni azok körében, akik magukat pártnélkülinek vallják, de szimpatizáltak Bidennel. Az amerikai választási rendszer sajátosságainak ismeretében pedig belátható, a pártok számára kulcsfontosságúak az úgynevezett bizonytalanok, akik a billegő államokban gyakran a mérleg nyelveként komoly politikai hullámok generálására képesek.

Nem véletlen, hogy pontosan egy effajta politikai hullám okozta a Demokrata Párt – és egyben az elnök – politikai kudarcát a Virginia állambeli kormányzóválasztáson, megjelenítve a Biden-kabinet idei évben megélt hatodik politikai kihívását. Az alapvetően „kék színezetű”, azaz tizenkét éve stabilan demokrata többségű államban, amelyet az elnök tavaly tíz százalékpontos fölénnyel nyert meg, egy olyan republikánus jelölt, Glenn Youngkin nyert, akinek a papírforma szerint veszítenie kellett volna. 

A részletek szerint Youngkin több mint 63 ezer szavazattal győzte le demokrata ellenfelét, Terry McAuliffe-et, amelyet elsősorban a kampányhajrában mutatott tűpontos témamegjelölésének, valamint annak érzékletes bemutatásának köszönhetett, mellyel maga mellé állított számos bizonytalan és kiábrándult demokrata szavazót. A Virginiában született meglepő eredményt addigra már a fősodratú média sem tudta másképp értelmezni, mint hogy a helyiek valójában egy referendumot hirdettek Biden egyéves teljesítménye kapcsán, amit az elnök egész egyszerűen elbukott.

A tárgyalt gyakorlati, valamint politikai kihívások nem megfelelő kezelésének következményei azonban messze túlmutatnak az elnök első évével összefüggő elemzéseken, ugyanis a jövő évi amerikai félidős választások, valamint a kevesebb mint három év múlva esedékes elnökválasztás kapcsán már most vészjósló feltételezések láttak napvilágot. 

Amennyiben Biden képtelen lesz konszolidálni a párt körüli válsághelyzetet, egyáltalán nem kizárt, hogy a Demokrata Párt komoly hátránnyal fog rákanyarodni a jövő novemberi félidős választásokra, amely ha rosszul sikerül, nemcsak a Biden-kabinet mozgásterét korlátozhatja végérvényesen, hanem veszélybe sodorhatja az amerikai baloldal 2024-es elnökválasztási kampányát is.

Hogy az elnök képes lesz-e a jelenlegi állapotok dacára megfordítani a személyét övező politikai diskurzus előjelét, nagy kérdés. Egyvalami azonban bizonyos: az amerikai választópolgárok emlékezetéből aligha lehet kitörölni az idei év politikai eseményeit, amelyek akár sorsdöntő tényezőkké válhatnak a soron következő választások egyikén. 

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Borítókép: Joe Biden amerikai elnök a kabuli kettős terrortámadásról a washingtoni Fehér Ház Keleti termében tartott sajtóértekezleten 2021. augusztus 26-án (Fotó: MTI/EPA/Consolidated News Photos pool/Stefani Reynolds)