A mai, neomarxista vagy neokommunista liberálisok ismét meg akarják változtatni a világot, mint immáron két-háromszáz éve folyamatosan. Ezúttal abban hisznek, hogy létre kell jönnie egy nemzetek feletti, kozmopolita világtársadalomnak, amelyben fajilag, szexuálisan, vallásilag összekeveredett individuumok élnek egymás mellett, akik nem „valahol” élnek, hanem „bárhol”, s akiket egy felettük álló világkormány terelhet az éppen megfelelő irányba, a mindent elpusztító világbéke ájult jóemberkedése közepette. A mai liberálisok tehát megint változtatni, átalakítani, forradalmasítani akarnak – azaz progressziót, fejlődést akarnak, bármi áron is.
Igen ám, de a társadalmak, amelyek évezredes és évszázados hagyományok szerint élnek – s ezáltal a maguk természetességében, „alapállapotuk szerint” konzervatívok –, ragaszkodnak jól bevált életükhöz, ők valahol akarnak élni és nem bárhol, férfiak és nők akarnak lenni, és nem hibridek, családot, utódokat akarnak, szeretnek kötődni szűkebb közösségükhöz, illetve érzelmileg átélik a szélesebb közösségükhöz, a nemzethez való tartozásukat, és utóbbit az életük fontos részének tartják, nem utolsó sorban az anyanyelvhez való ragaszkodás okán is.
Így a mai liberálisoknak nincs könnyű dolguk, amikor fel akarják forgatni („holnap megforgatjuk az egész világot”) a világ bevált létmódját, mert hatalmas ellenállásba ütköznek a mindennapi emberek, illetve az őket képviselő kormányok, pártok, érdek- és értékközösségek felől. Éppen ezért egy trükkhöz folyamodnak.
A változni, modernné, progresszívvé válni nem akaró társadalmakba elküldik az embereiket, csoportjaikat, szervezeteiket – aktivistáktól kezdve a médiakatonáikon és az NGO-kon át egészen a politikai harcosokig –, akik ezek után elkezdik terjeszteni a szép új világ elvárásait, gyakorlatát, „értékeit”, úgy téve, mintha ez lenne az új norma, s ehhez képeznek egy új beszédmódot, PC-nyelvet is, amelyet egyre sűrűbben alkalmaznak, s aki nem ezt használja, azt elmaradottnak, sőt előítéletesnek, bigottnak, rasszistának állítják be.
Mindezt hálózatok kiépítésével érik el, behatolva a társadalmak véráramlataiba, hivatalos szervezeteibe. A ’68-as Rudi Dutschke szavaival élve ez nem más, mint „menetelés az intézményeken át”. Ha modellezni szeretnénk ezt az eljárást, akkor a következőképpen írhatjuk le: a kozmopolita világtársadalom képviselői hálózatok formájában, láthatatlanul, ellenőrizhetetlenül terjednek szét az intézményeken belüli és közötti világban, majd fokozatosan átalakítják az intézményeken belüli normákat és működésmódot, informális eszközökkel a maguk képére alakítják azt, s a folyamat végső, harmadik szakaszában immáron formálisan is átveszik az intézmények, szervezetek irányítását, s a folyamat betetőzéseként joggá, sőt alkotmányos és nemzetközi joggá szentesítik az általuk megszabott működésmódot, életformát, elvárásokat és világlátást.
Mesterségesen teremtenek tehát egy új „valóságot”, s elhitetik az emberekkel, hogy ez maga a fejlődés, aminek nem szabad ellenállni, mert ez vezet el a szép új világhoz. Lássuk be: módszerük a maga nemében hihetetlenül hatékony és hihetetlenül veszélyes; veszélyeztet minden értéket, amely számunkra a létezésünk alapját jelenti.
De nézzünk egy példát erre a módszerre, globális trükkre, amit alkalmaznak!
Az egyik az LMBTQ-ideológia elterjesztése a nyugati világban. Bár nyilvánvaló, hogy a homoszexuális, transznemű, leszbikus, interszexuális stb. emberek egy-egy adott korszakban mindig is maximum néhány százalékát tették ki a társadalmaknak, és ez évszázadok óta nem változik, az ideológia hívei mégis egyre nagyobb teret, médiafigyelmet, nyilvánosságot, reklámot, kulturális performanszot, tudományos kutatást, oktatási formákat erőszakolnak ki a témának, azt a látszatot keltve, mintha a szexuális kisebbségek jelentősek lennének a modern társadalmakban, mintha a velük kapcsolatos kérdések kardinális fontosságúak lennének a közbeszédben. Sőt mintha az lenne a jelenkor egyik legnagyobb kihívása, hogy „újradefiniáljuk” (ismerős baloldali szófordulat, igaz?) a család és a nemek fogalmát, sőt nemcsak fogalmát, hanem annak valóságát – a legvégén törvények formájában is.
Lovászy László Gábor írja Az Európai Unió homályos jövője: emberi jogok a XXI. században című cikkében (Magyar Nemzet, 2021. október 14.), hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2002-ben a Christina Goodwin versus Egyesült Királyság ügyben megállapította, hogy „egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése”. Értik ezt?! A nagy tekintélyű bíróság a döntéséhez azt hozta fel indoklásul, hogy a nyugati társadalmakban egyre inkább elismerik és elfogadják a transzneműséget, tehát innentől kezdve, a korábbi bírósági gyakorlattal szakítva, a transznemű emberek jogait egyenlőnek kell tekinteni a természetes, biológiai neműkhöz ragaszkodó, normális családban élő emberek jogaival.
A bíróság tehát nem tett mást, mint hogy a genderlobbi által mesterségesen, hálózati eszközökkel felturbózott virtuális „valóság” alapján, arra hivatkozva hozta meg sorsdöntő ítéletét.
De ugyanezt tette a ma már ultraliberálisnak és globalistának számító Spanyolországban az eredetileg jobboldali, konzervatív Néppárt is. Farkas Vajk írja A józan ész erői, egyesüljetek! című cikkében (Mandiner, 2021. október 14–20.), hogy a Néppárt 2005-ben még az alkotmánybíróságon támadta meg az azonos neműek házasságát bevezető törvényt, mára már a logóját is szivárványosra változtatta a Pride-hónap idején. De még fontosabb, hogy a spanyol alkotmánybíróság milyen érvvel utasította vissza az akkori Néppárt keresetét: az alkotmányból szerinte nem vezethető le a házasság intézményének a védelme, tudniillik „a társadalom változik”. Már csak az a kérdés: kinek, kiknek a hatására, s egyáltalán változik-e valójában? S ha változik, az nem egy átfogó, hálózati beavatkozás eredménye, manipuláció, átverés, a valóság szimulálása?
És egyáltalán: ki állapítja meg, hogy valóban átfogóan és tömegesen megváltozott egy társadalom? Ezt egy brutális pénzügyi forrásokkal és átfogó világhálózattal rendelkező globális elit határozza meg vagy a többségi társadalom, amelyik éli évszázados életformáját és ezen nem kíván változtatni? Vajon minden változás, ami bekövetkezik a társadalomban, az feltétlenül elfogadható és feltétlenül törvénybe kell foglalni?
Miután egyre nagyobb arányban vannak jelen és telepednek le a muszlim vallású, gyakran iszlamista és fundamentalista migránsok Európában, s így egyre többen élnek a saría törvényei szerint a kontinensen, ami immáron egyértelmű és nemzetközi trend, akkor tényleg nem lenne egyszerűbb áttérni Európában a római jogról, a bibliai, jézusi értékrendről a saríára? Hiszen „a társadalom változik”! Sőt, ha már jelen van a fundamentalizmus, nem kellene toleranciát mutatnunk a brutális terroristákkal szemben is? Hiszen a társadalom változik!
Igen, de ki által? És miért?
Nos, talán ennyi elég volt, hogy feleszméljünk: a neokommunista liberálisok kreáltak egy manipulált, kitalált valóságot, és ma már ezt törvényesíteni is akarják. (Ez zajlik egyébként az unióban is az „egyre szorosabb unió” mesterkélt igényének a felkeltésével.) Vegyük észre: a társadalom változására hivatkozás nem más, mint ócska bolsevista trükk – hogy Csurka István szófordulatával éljek. Arról nem is beszélve, hogy egy konzervatív embernek a változás önmagában nem jó vagy rossz. A változás minősége és tartalma dönti el, hogy egyik vagy a másik, és nagyon sokszor a változatlanság mellett kell voksolni.
Ilyen az európai ember keresztény értékrenden alapuló életformája. Ez a klasszikus liberalizmus nyelvén szólva a természetjog, ami örök és változtathatatlan. Ezért, amennyiben bármilyen valós vagy nem valós „társadalmi változás” fenyegeti ezt az értékrendet és életformát, a legélesebben és a leghatározottabban fel kell lépnünk e változások és azok törvényesítése ellen. Amíg nem késő.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Borítókép: Soros György (Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan)
