A mai, neomarxista vagy neokommunista liberálisok ismét meg akarják változtatni a világot, mint immáron két-háromszáz éve folyamatosan. Ezúttal abban hisznek, hogy létre kell jönnie egy nemzetek feletti, kozmopolita világtársadalomnak, amelyben fajilag, szexuálisan, vallásilag összekeveredett individuumok élnek egymás mellett, akik nem „valahol” élnek, hanem „bárhol”, s akiket egy felettük álló világkormány terelhet az éppen megfelelő irányba, a mindent elpusztító világbéke ájult jóemberkedése közepette. A mai liberálisok tehát megint változtatni, átalakítani, forradalmasítani akarnak – azaz progressziót, fejlődést akarnak, bármi áron is.
Igen ám, de a társadalmak, amelyek évezredes és évszázados hagyományok szerint élnek – s ezáltal a maguk természetességében, „alapállapotuk szerint” konzervatívok –, ragaszkodnak jól bevált életükhöz, ők valahol akarnak élni és nem bárhol, férfiak és nők akarnak lenni, és nem hibridek, családot, utódokat akarnak, szeretnek kötődni szűkebb közösségükhöz, illetve érzelmileg átélik a szélesebb közösségükhöz, a nemzethez való tartozásukat, és utóbbit az életük fontos részének tartják, nem utolsó sorban az anyanyelvhez való ragaszkodás okán is.
Így a mai liberálisoknak nincs könnyű dolguk, amikor fel akarják forgatni („holnap megforgatjuk az egész világot”) a világ bevált létmódját, mert hatalmas ellenállásba ütköznek a mindennapi emberek, illetve az őket képviselő kormányok, pártok, érdek- és értékközösségek felől. Éppen ezért egy trükkhöz folyamodnak.
A változni, modernné, progresszívvé válni nem akaró társadalmakba elküldik az embereiket, csoportjaikat, szervezeteiket – aktivistáktól kezdve a médiakatonáikon és az NGO-kon át egészen a politikai harcosokig –, akik ezek után elkezdik terjeszteni a szép új világ elvárásait, gyakorlatát, „értékeit”, úgy téve, mintha ez lenne az új norma, s ehhez képeznek egy új beszédmódot, PC-nyelvet is, amelyet egyre sűrűbben alkalmaznak, s aki nem ezt használja, azt elmaradottnak, sőt előítéletesnek, bigottnak, rasszistának állítják be.
