Ez az évtized nemcsak a járványok, hanem a népvándorlások kora is lesz. A legszerényebb becslések szerint is a következő időszakban tízmilliók kelhetnek útra a széteső államok területéről, miközben a nemzetközi jog és esetjog immáron elsősorban – a korábbi, különösen a második világháborús tapasztalatokra építve – az államot tekinti mintegy ellenfélnek, annak területi szuverenitását is egyre jobban megkérdőjelezve az emberi jogok tekintetében. Jó példa erre az az eset, amikor a hazatoloncolás lehetőségét a kibocsátó, jóval fejletlenebb ország általános egészségügyi ellátásától tették függővé. Mindeközben a digitalizáció területén monopóliumokkal rendelkező óriásvállalatok nagyhatalmi – már a véleménynyilvánítás szabadságát is korlátozni képes és egy kisebb állam költségvetésével gazdálkodó – tényezőkké váltak, amelyek egyre inkább az egészségügy legnagyobb szereplői­vé válnak, visszaélve a személyes adatokkal, azokból aranybányát létrehozva. Ráadásul bizonyított, hogy egyes szociális médiaplatformok nyomon tudják követni az emberkereskedelemhez és a nők, gyermekek elnyomásához, szexuális kizsákmányolásához kötődő információkat, mégsem tesznek ellene elég hatékonyan. Ezért is fontos a 2014-ben az ENSZ berkein belül indult kezdeményezés is, ami már a globális cégek és anyavállalatok felelősségét is előírná az emberi jogok érvényesítése terén, ám ez az út még rögösnek ígérkezik.

A nemzetközi jogi szerződéseken, egyezményeken túl az uniós értékek legfőbb alakítói valójában az uniós és a strasbourgi emberi jogi bíróság független bírái a 2005-ös alkotmányos szerződés csúfos kudarca után. Ez utóbbi esetben felmerül valójában az a kérdés, hogy az unió is rendelkezik-e egy láthatatlan alkotmánnyal. Egy biztos, a család fogalmára nincs definíció nemhogy az ­uniós, de még a nemzetközi jogban sem. A család – mint intézmény – is nyomás alá került, hiszen maga az Európai Parlament éppen a napokban fogadott el egy határozatot arról, hogy a tagállamoknak legalizálniuk kell a melegházasság intézményét, amit sem a Biblia, sem a római jog és a Justinianus-féle Corpus juris civilis, de még a görög antikvitás sem törvényesített és tett lehetővé. Hosszú távon az lesz tehát az igazi kérdés, hogy ha az hátrányos megkülönböztetés, hogy két azonos nemű személy nem köthet házasságot, akkor vajon miért nem lesz hátrányos megkülönböztetés a házasság intézményét csupán két emberre korlátozni. Mégis mi lesz majd a hivatkozási alap a két főre való korlátozás esetén ekkor – csak nem a hagyományok és a kultúra?

Ennek kapcsán nagyon is releváns a mostani gyermekvédelmi törvény egyik legkritikusabb pontja, a transzneműség kérdése is. Miért? Amikor Magyarország azzal volt elfoglalva, hogy egy gazdaságilag erősödő, a korábbi válságból kilábaló ország élére egy olyan vezetőt választott, aki mindössze két évig állt a kormánya élén, aközben a Christine Goodwin versus Egyesült Királyság-ügyben a strasbourgi emberi jogi bíróság kimondta: „egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése”. A strasbourgi bíróság akkor – bár elismerte az állam jogát, hogy szabályozza a házasság intézményét – egyúttal azt is kijelentette, hogy „nincs indokolhatóság a transzszexuális személyek házasságának akadályozására”. Ennek a kérdéskörnek a legfontosabb üzenete az, hogy az egyéni, individualista jogok mennyiben – nagyon is – képesek megváltoztatni azon társadalmi intézményeket, amelyekre a társadalom alapelemei és alapegységei épülnek. Vajon a következő lépés lehet a nem emberi tulajdonságok kreálása és testbe ültetése vagy éppenséggel fordítva: nem emberi élőlények humán tulajdonságokkal való felruházása? Sőt, semmivé válhatnak a feminizmus elmúlt száz évben elért eredményei is, hiszen a nőknek ugyanúgy, méghozzá sokkal tisztességtelenebb körülmények közt kell a férfiakkal versenyezniük.

Mindezért nagyon fontos, hogy – visszautalva a Goodwin-ügyre, amikor a bírák trendekre és lényegében a közvéleményre hivatkoztak – azok hangját is hallani lehessen Strasbourgban, akik a transzneműség teljes körű elismerését nem támogatják. Az európai civilizáció két alapköve, a Biblia és a Justinianus-féle Corpus juris civilis hagyománya a szemünk előtt porladhat el, ha nem sikerül az irányon változtatni. Mivel sem az embernek, sem a családnak nincs definíciója a nemzetközi jogban, így pont a legalapvetőbb kérdésben nincs döntés vagy konszenzus ma Európában arról, hogy kik vagyunk és hova tartunk. Ezért fontos egyértelműen állást foglalni ebben a kérdésben, mert a modern technológia immáron egyértelműen a klasszikus emberi jogokon is túlmutat.

A szerző ENSZ emberi jogi szakértő, tudományos főmunkatárs (NKE)

Borítókép: MTI/EPA/AP pool/Jean-Francois Badias