Az országban a 2011-es felkelés óta nagy a feszültség a világi és a vallási pártok között. Kaisz Szaídot egy parlamenten kívüli népi mozgalom juttatta hatalomra, amely kifejezte a teljes politikai vezetéssel szembeni bizalmatlanságát, amely tíz éve nem képes teljesíteni a tunéziai forradalom törekvéseit. Tunézia sikeres modernizációs modellnek számított az arab világban, felvilágosult elitje a gazdaságban, az oktatásban és a diplomáciában is aktív szerepet vállalt. Azonban a fejlődésbe nem sikerült bevonni a társadalom peremén élőket és a távoli régiókat (különösen a fővároson és a városi központokon kívüli déli és tengerparti területeket). Az 1980-as évektől kibontakozó tunéziai kenyérlázadások már jelezték a társadalom kettészakadását. Sokan tévesen azt hitték, hogy a tunéziai felkelés a politikai szabadságról vagy a liberális értelemben vett demokráciáról szólt, miközben valójában a periférián élők lázadása volt az élet minden területén tapasztalható, egyre szélsőségesebbé váló egyenlőtlenségek ellen.

Az ENSZ Fejlesztési Ügynöksége Tunéziára vonatkozó adatai szerint a 2011 és 2019 közötti átlagos éves gazdasági növekedés csupán 1,8 százalék volt, szemben a 2000 és 2010 közötti 4,2 százalékkal. Az ország gazdasága a koronavírus-járvány következményei miatt 2020-ban 8,8 százalékkal zsugorodott. A bizonytalanságot a magas megélhetési költségek és a legális munkavállalás ellehetetlenülése tovább fokozza, hiszen a tunéziai GDP 14 százalékát kitevő turizmus súlyos csapást szenvedett. Ennek következtében 2020-ban csaknem félmillió ember életszínvonala süllyedt a szegénységi küszöb alá. Tunéziának év végéig legalább hárommilliárd dollárra lett volna szüksége a válság kezeléséhez. Az Európai Unió azonban kihátrált és a segélycsomag feltételeként a demokratikus kormányzáshoz való visszatérés követelményét hangoztatja. A másik lehetőség Tunézia előtt az, hogy tárgyalásokat folytat a Nemzetközi Valutaalappal, és elfogadja a kemény strukturális reformok végrehajtását, ami lázongásokat válthat ki országszerte.

Tunézia 11 milliós lakosságból 1,3 millióan vándoroltak ki, akiknek 81 százaléka Európában él. Több mint harmincezer fiatal tunéziai migráns érkezett 2011 és 2019 között illegálisan Olaszországba. Hivatalos tunéziai források szerint csupán 2017-ben további 29 ezer tunéziait akadályoztak meg abban, hogy elhagyja az országot. A közelmúltban Olaszország azzal vádolta meg Tunéziát, hogy illegális bevándorlóit, köztük bűnözőket és terroristákat exportál, és vonakodik visszafogadni kitoloncolásra ítélt állampolgárait. Hasonló tapasztalatok alapján Franciaország bejelentette, hogy csökkenteni fogja a tunéziai állampolgároknak kiadott vízumok számát. Egy fiatal tunéziai orvosok körében végzett közvélemény-kutatásból kiderül, hogy 69 százalékuk tervezi a kivándorlást. Sokan közülük, még az idősebbek is, idegen nyelveket, különösen németet tanulnak, hogy Németországba emigráljanak.

A közel-keleti és észak-afrikai országok forradalmai nyomán kialakult káosz, válság és instabilitás egyértelművé teszi, hogy a térségben az államhatalom megerősítése és a gazdaság talpra állítása nélkül a fiataloknak csak a migráció kínál perspektívát. Az Európai Unió ismét saját csapdájába esik, ha nem ismeri el az ideiglenes elnöki kormányzás szükségességét és akárcsak más migrációs kibocsátó országok (például Szíria) esetében, a gazdasági fejlődést és a korrupció visszaszorítását ösztönző fejlesztési- és segélyezési politikák helyett ideológiai követelményeket támaszt vagy éppen rezsimváltást követel.

A szerző a Századvég Alapítvány vezető elemzője

Borítókép: Szaíd Kaisz tunéziai elnök ellen tüntetnek Tuniszban 2021. szeptember 18-án. Szaíd július 25-én felfüggesztette a parlament működését és leváltotta a miniszterelnököt is, ellenzéke szerint pedig ez a lépés államcsíny volt. (Fotó: MTI/EPA/Mohamed Meszara)