A lengyel–balti pirruszi győzelem már akkor is nyilvánvaló volt, mivel Európa vezető országai azonnal jelezték, hogy az Oroszországgal való párbeszéd folytatásához nincs szükségük az EU teljes egyetértésére. Merkel kancellár még a vita során azzal a retorikai és kijózanító kérdéssel hozakodott elő, hogy akkor a németek és a franciák szüntessenek meg minden párbeszédet az oroszokkal, beleértve az ukrajnai rendezésért küzdő normandiai négyek formátumát? Macron elnök pedig azt mondta: „Nincs szükségem EU–Oroszország-csúcstalálkozóra, hogy beszéljek Vlagyimir Putyinnal. Megválasztásom óta többször is találkoztunk és a jövőben is találkozni fogunk…”

A pirruszi győzelmet megpecsételni látszanak az aktuális fejlemények. Alig telt el hét hónap a tavaly júniusi döntés óta, de az Európai Unió máris azért küzd, hogy részt vehessen az amerikai–orosz tárgyalásokon, mondván az európai kontinens sorsát érintő tárgyalásokon részt kell vennie az érintett európai szereplőknek is. 2021. december 29-én Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője azt mondta: „Nem akarunk olyan nézők lenni, és nem is szabad olyannak lennünk, akik nem érintettek, és akiknek a feje fölött hoznak döntéseket.”

A német sajtó szerint az EU-n belül egyre jobban érzik annak a súlyát, hogy nem részesei a tárgyalási folyamatnak annak ellenére, hogy az amerikai fél folyamatosan tájékoztatja őket. A brit és európai médiumok pedig arról számoltak be, hogy az EU elégedetlen az amerikaiakkal és a NATO-val betervezett egyeztetések szervezésével, ahol az EU nem vehet részt. Mindeközben francia és német kormányzati szereplők intenzív kapcsolatban vannak az orosz féllel, például elnöki képviselők, Jens Plötner, illetve Emmanuel Bonne Moszkvában tárgyaltak, ahogyan a német külügyminiszter is, és hamarosan még intenzívebb lesz a francia fél, mivel január elsején megkezdődött az EU Tanácsának féléves francia elnöksége.

Ezen külpolitikai száznyolcvan fokos fordulat legfontosabb tanulsága az, hogy az európai államoknál a stratégiai kultúra nagymértékben eltér. A stratégiai kultúra (a nemzeti stílus) hatással van az államok külpolitikai döntéseire. A fogalom szorosan kötődik a lokális tapasztalatokhoz és az adott államok történelméhez. A stratégiai kultúra a gondolkodás és a cselekvés nemzeti mintáit jelenti, a problémákkal és a lehetőségekkel való megküzdés preferált módjait; ezeket a történelem, annak értelmezése és a megtapasztalt főbb krízisek formálják. Lényegében a nemzeti stílus a kihívásokra adott nemzeti válaszok mintája, amely a múltban megfelelően működött.

A nagyhatalmak körében a párbeszéd a nemzeti érdekek érvényesítésének alapfeltétele, így az Egyesült Államok, Franciaország és Németország stratégiai kultúrája ezt támogatja és ebbe az irányba befolyásolja a külpolitikai döntéshozatalukat. A kisebb államok – a NATO védelme alatt – nagyobb hangsúlyt helyeznek az ultimátumalapú külpolitikára a sajátos történelmi tapasztalataik súlya alatt. Az Európai Unió pedig őrlődik a két megközelítés között, időközben a valódi geopolitikai döntések a nagyhatalmak szintjén dőlnek el.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója

Borítókép: 2021. június 16-án készült kép Joe Biden amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnökről a Genfi-tó partján lévő La Grange-villában rendezett csúcstalálkozójukon. (Fotó: MTI/AP/Patrick Semansky)