Az Oroszországgal folytatódó amerikai és a tervezett euroatlanti tárgyalások kapcsán egyre nyilvánvalóbbak az Európai Unió geopolitikai gyengeségét okozó tényezők. Egyik leglátványosabb és egyben egyik legfontosabb tényező abban mutatkozik meg, hogy az Oroszországgal való párbeszédről hogyan változott meg alig hét hónap alatt az EU álláspontja. Szó sincs róla, hogy az ügyben lett volna ténylegesen egységes álláspont az unión belül, mint ahogyan az Oroszországhoz kapcsolódó politikáról sincs egyetértés a tagállamok között. Ennek fényében az EU döntéshozatali mechanizmusai által kialakított közös kompromisszumos álláspontok mögött gyakran nincs tényleges egység, és az eltérő megközelítéseket szorgalmazó államok egyik csoportja sem elégedett a döntésekkel.
Tavaly június 16-án találkozott először hivatalosan az amerikai és az orosz elnök Genfben. Az amerikai külpolitikai gondolkodás számára, mely a nagyhatalmi státus velejárója, egyértelmű, hogy a szükséges nagyhatalmi párbeszédet nem lehet sem elkerülni, sem átadni mások kezébe, akkor sem, ha azok szövetségesek. A nagyhatalmi párbeszéd a nemzetközi politikai élet racionalitásának alappillére és nem – mint egyesek próbálták bemutatni – valamilyen kedvezmény a másik nagyhatalomnak.
Ebben a stratégiai megközelítésben az USA osztozik az EU domináns szereplőivel. Franciaország és Németország, valamint Olaszország mind következetesen folytatja az Oroszországgal való szükségszerű párbeszédet. 2021. június 23-án az Európai Tanács aktuális ülése előtt Németország és Franciaország, vagyis Merkel és Macron javaslatot tett egy EU–Oroszország-csúcstalálkozó megszervezésére. A két vezető nem csupán megfogalmazta a javaslatot, de elszántan és koordináltan harcolt is a javaslatért, azzal érvelve, hogy az amerikai–orosz párbeszéd nem elegendő, az amerikai fél szövetségesi támogatása szintén nem elegendő és Európa geopolitikai státusa is gyengül, ha a nevében más szereplők tárgyalnak.
A két állam nem volt magányos ezzel a megközelítéssel, számos más európai ország is támogatta a kezdeményezést, például Ausztria, más államok pedig nem utasították el a kezdeményezést, mint például Hollandia. A javaslat ellen elkeseredetten, elszántan és – nyilvánvalóan sikeresen – küzdött néhány állam, köztük Lengyelország és a balti államok vezetői. Az említett országok következetesen elutasítják az Oroszországgal való bárminemű együttműködést, sőt párbeszédet (pontosabban ezeket olyan feltételekhez kötik, amelyek megvalósulása irreálisnak tűnik jelenleg), ezen megközelítésüket mégis sikeresen érvényesítik az Európai Unió és a NATO szintjén, annak ellenére, hogy lényegében kisebbségi álláspontot képviselnek.
