Jaj, szegény ellenzék! – mondhatnánk némi iróniával. Jó okunk van ezt mondani – és mégis érdemes egyvalamire figyelnünk. De erről később. Először is szögezzük le: a szivárványkoalíció valóban nincs jó helyzetben – és akkor nagyon finoman fogalmaztunk.
Ugyanis nyugodtan kimondhatjuk: az ellenzéki előválasztás nagyon nem úgy alakult, ahogyan Gyurcsányék szerették volna. Nyilvánvalóan abból indultak ki, hogy vagy Dobrev, vagy Karácsony nyeri a megméretést, mindegyik kiváló lesz, mert végrehajtja a „főnök úr” (Gy. F.) akaratát, Dobrev családi alapon, Karácsony pedig azért, mert ő tényleg nem több, mint egy bábu.
Csakhogy azzal nem számoltak, hogy Karácsony életében először lép egy önállót: kiszáll a miniszterelnöki castingból, mert részben elege lett a marionettfigura-szerepből, részben pedig rájöhetett arra, hogy mégsem neki való a miniszterelnök-jelöltség, mert ez már túl nagy kabát számára. Megriadhatott, s amióta visszalépett, láthatóan felszabadultabb, mint korábban, tehát a döntését nem bánta meg, sőt. Más kérdés, hogy a felszabadultsága abban nyilvánul meg, hogy a főváros körüli korrupciós hálózat kapcsán hazudik reggel, éjjel, este és nappal, és nem képes lemondani, ami normális esetben elkerülhetetlen lenne. De mi a normális eset a balliberális oldalon?
Így aztán Márki-Zay Péter lett a befutó. Márki-Zay tulajdonképpen sötét ló volt, valójában a baloldalon sem tudták, hogy a miniszterelnök-jelölti pozícióban mi várható tőle. Nos, az elmúlt három hónapban megkapták a választ erre a nyitott kérdésre, s aligha boldogok: Márki-Zay egyértelművé teszi a magyar választók, még a baloldaliak előtt is, hogy alkalmatlan arra, hogy ennek az országnak a miniszterelnöke legyen.
Ezt nagyjából már mindenki látja a baloldalon, Gyurcsánytól Jakab Péterig és Donáth Annáig, talán csak a vicces Karácsony nem látja ezt át, persze csak azért, mert ő annak örül, hogy Márki-Zay „megmentette” őt a miniszterelnök-jelölti pozíciótól.
Márki-Zay akár néhány napon belül képes egy dologról azt állítani, hogy fekete, majd később, hogy fehér.
Csak példaképp: először azt állította, hogy ellene van a rezsicsökkentésnek, majd később már bizonygatta, hogy a rezsicsökkentést nem akarja eltörölni. Először azt mondta, hogy az üzemanyagárak befagyasztása rossz irány, majd később cáfolta ezt. Korábban arról beszélt, hogy az áfacsökkentés azért nem jó megoldás, mert ezt a plusznyereséget a cégek megköszönik és zsebre teszik, miközben az árak nem csökkennek érdemben, miután azonban a napokban a kormány az alapvető élelmiszerek egy részének árát rögzítette, és nem az áfát csökkentette (helyesen), már arról beszélt, hogy inkább az áfát kellett volna csökkenteni – és így tovább, egészen odáig, hogy korábban bevándorláspárti szöveget mondott, most pedig már nem akarja lebontani a határkerítést.
Nyilvánvaló az is, hogy a „véleményváltozásai” mögött semmi más nem áll, mint a Gyurcsány-féle vezérkar, amelyik megértette vele, hogy azt a kőkemény neoliberális mantrát, amit eddig mondott, sürgősen el kell felejtenie, mert az „ostoba magyar emberek” képtelenek megérteni, hogy az a jó nekik, ami a multicégeknek jó. Ezért aztán hazudni kell nekik folyamatosan, beígérni azt, amit hallani szeretnének, s majd a választások után jöhetnek a neoliberális megszorító intézkedések, az állami szerepvállalás leépítése, a privatizáció a nagy szolgáltató szférákban, egészségügyben, oktatásban, jöhet a piac áldásos szerepvállalása.
Karácsonnyal ezt már korábban megértették, s ez a jóember volt annyira naiv, hogy minderről egy Die Zeitnak adott interjúban be is számolt: azért nem hirdethetik a választások előtt, hogy a bevándorlás hívei és a kerítés ellenségei, mert az „ostoba” magyar szavazó nem elég „európai” – ezért most még hazudni kell nekik, de majd a választások után…
A baj – mármint az ellenzék baja – azonban az, hogy már későn regulázták meg Márki-Zayt. Hősük az elmúlt három hónapban – amíg a többi ellenzéki vezető még nem tért magához a váratlan előválasztási eredménytől, és a sebeiket nyalogatták – végigrodeózta a nemzetközi médiumokat, az Európai Uniót, a magyar városokat és falvakat, és terjesztette a Milton Friedmant megszégyenítő, hajmeresztő elképzeléseit, az „Amerikából jöttem, mesterségem címere a piac és a profit”-szerű őrületeit.
Vagyis későn szóltak rá Márki-Zayra, hogy vegyen vissza. Rávették, hogy vonja vissza a téziseit, és ő ezt a maga módján most igyekszik megtenni. De ki a fene hiszi el ezt most már neki? Talán még a baloldali szavazók egy része sem olyan, hogy zokszó nélkül lenyelje. Vagyis vagy így, vagy úgy – de leginkább mindenhogy –, Márki-Zay hiteltelen lett a választók előtt. Ezért mondom azt, hogy ez már nem is pusztán a 22-es, hanem a 2022-es csapdája az ellenzék számára. Mi pedig azt mondhatjuk két és fél hónappal a választások előtt, hogy hátradőlhetünk, és kérhetünk egy kávét? Nem, erről szó sincs, sőt!
