Április 3-án ismételten döntenünk kell, és döntésünk komoly következményekkel jár. Arról dönthetünk, hogy Magyarország és a magyar nemzet tovább mehet-e azon az úton, amelyen 2010-ben elindult vagy kénytelen lesz visszafordulni. Azt, hogy jó úton járunk és jó irányba haladunk, rengeteg dolog igazolja vissza. Kezdve a gazdaság kiemelkedő teljesítményétől, a gyermekvállalási hajlandóság emelkedésétől, a szegénység visszaszorulásától, a megújuló infrastruktúrától, a gombamód szaporodó új családi házaktól, lakásoktól és közintézményektől a születéskor várható élettartam emelkedéséig, mind arról tanúskodnak, hogy érdemes ezen az úton tovább mennünk.
Ha behúzzuk a kéziféket és az úton visszafordulunk, az semmi jót nem ígér, mert tudjuk, hogy honnan indultunk és mennyi áldozatot kellett hoznunk annak érdekében, hogy onnan eltávolodjunk. A hátraarc egyenlő az önfeladással és mindazoknak az eredményeknek az elvesztésével, amit az utóbbi tizenkét évben sikerült közösen elérnünk. Azoknak, akiknek valamilyen okból nem tetszik a mostani irány és büntetni szeretnék annak meghatározóit, azt is érdemes megfontolniuk döntésük előtt, hogy nem biztos, hogy kapunk még egy esélyt, illetve lesz elég energiánk még egyszer felállni és elindulni a jó irányba.
Hogy az Európai Unió szintjén előfordul, hogy vitába keveredünk partnereinkkel, az éppen annak a bizonyítéka, hogy immár saját jövőképpel is rendelkezünk és csak olyan európai irányokat vagyunk hajlandóak követni, amelyek a mi érdekeinknek is megfelelnek. Ez annyit jelent, hogy tudjuk, kik vagyunk, mit akarunk, és merre akarunk tartani. Elmúlt a „merjünk kicsik, lenni” időszaka, amikor mások kénye kedve szerint szolgalelkűen sodródtunk, és amikor bárki beletörölhette a lábát Magyarországba. Brüsszelnek és az európai hatalmaknak szükségük van még egy kis időre ahhoz, hogy megbarátkozzanak a gondolattal, hogy a magyarokkal nem tehetnek meg bármit, ahogy az korában volt. A langyosokat az Isten is kiköpi, ezért többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyen saját véleményünk és álláspontunk az összeurópai sorskérdésekben.
Szomszédainkkal a kapcsolatok rendezésére, a kölcsönös történelmi sérelmek feldolgozására törekszünk. Nemzeti érdekeinket helyezzük az előtérbe, de készen állunk a kompromisszumra is, mert elismerjük, hogy másoknak is lehetnek érdekei. Ebből az alapállásból kiindulva sikerült rendezni közös dolgainkat a szerbekkel, sokat javult a viszony a szlovákokkal, a helyzet javuló tendenciát mutat, de sok még a tennivaló a magyar–román kapcsolatok terén. Horvátországgal van ugyan néhány vitánk, de azokat úgy kezeljük és intézzük, ahogy az két, közel ezer éven keresztül szimbiózisban élő európai nemzettől elvárható.
Sajnos az ukrán féllel való viszony rendezése elsősorban nem rajtunk múlik, az alapvetően egy veszélyes geopolitikai játszma függvénye. Ha csak rajtunk múlna, biztosan megtalálnánk a megoldást, mert mi a kiszámítható és jó szomszédsági kapcsolatokban és a stabil Ukrajnában vagyunk érdekeltek. A visegrádi régió országaival összefogva formáljuk Közép-Európa jövőjét és arra törekszünk, hogy a régió tovább erősödjön, mint Európa egyik kulturális, szellemi és gazdasági központja. Érezzük magunkban az erőt, hogy az EU által magukat cserben hagyottnak érző nyugat-balkáni országoknak is irányt mutassunk, mert számunkra egyáltalán nem lehet közömbös, hogy mi történik a szomszédságunkban.
2010-et követően a magyar nemzetpolitikát is sikerült új alapokra helyezni, amire elsősorban azért volt szükség, mert a megelőző nyolc év baloldali vezetése rengeteg csalódást okozott és egyúttal ezen a területen is mély sebeket ejtett. Itt elég csupán a huszonhárommillió románnal való riogatásra vagy a 2004. december 5-i népszavazás nemzetárulással felérő kormányzati magatartására gondolni. Sikerült helyreállítani a bizalom és együttműködés légkörét és megvalósítani a nemzet határok feletti közjogi újraegyesítését. A trianoni békediktátum kilencvenedik évfordulóján a külhoni magyarok lehetőséget kaptak arra, hogy megmaradva szülőföldjükön újra magyar állampolgárok lehessenek és abba is beleszólhassanak, hogy milyen irányba menjenek a dolgok az anyaországban.
A magyar kormány partnernek tekinti a külhoni reprezentatív magyar szervezeteket, párbeszédet folytat velük az őket érintő intézkedésekről. Nagyságrendileg sikerült emelni az identitás megőrzését támogató oktatási, kulturális, szociális és lelki élettel kapcsolatos támogatások összegét és új, korábban egyáltalán nem vagy csak csekély mértékben kiemelt területek támogatása is megjelent. Ezek közé tartoznak a családokat és a gyermekvállalást, valamint a sporton keresztül való identitásmegőrzést célzó támogatási formák.
A gazdaságfejlesztési támogatások kettős célt szolgálnak. Hozzájárulnak a külhoni magyar közösségek gazdasági megerősödéséhez, ezáltal a nemzetpolitika fenntarthatóvá tételéhez, miközben az anyaországi gazdasági szereplőket is segíti abban, hogy fokozzák külpiaci tevékenységüket. A magyar gazdaságnak elementáris szüksége van arra, hogy akciórádiuszát Magyarország határain túlra is kiterjessze, ott kereskedelmi és befektetési partnerekre találjon. Ez a magyar gazdaság érdekeit szolgálja, hozzájárul az exporttevékenység fokozásához, a versenyképessége javításához. A határon túli magyarok lakta területek olyanok, ahol a magyar befektetőket szívesen látják és ahol számos eddig ki nem használt lehetőség található.
Ahhoz, hogy megőrizhessük az elmúlt évek eredményeit és azokat gyarapítani is legyen lehetőségünk, újból nemzeti összefogásra van szükség. Mivel immár a külhoni magyarok is részei a magyar nemzetnek, számukra sem lehet közömbös, hogy mi történik az anyaországban. Április 3-án minden határon belüli és határon túli szavazatra szükség lesz ahhoz, hogy a választások másnapján ne kelljen azzal szembesülnünk, hogy nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy Magyarország és a nemzet előre menjen és ne hátra!
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)
Borítókép: Fidesz kongresszus (Fotó: Havran Zoltán)
