Hatvanöt éve, 1957. február 16-án, Budapesten hunyt el Reviczky Imre ezredes, egykori zászlóaljparancsnok, később Világ Igaza és posztumusz tábornok. Ma utcák viselik nevét Budapesten, valamint az izraeli Cfaat, Beet Shemes és Haifa városában.
Ha magunk elé képzeljük Reviczky Imrének a kommunista diktatúra alatti sorsát, elképedünk, mert egyre érthetetlenebb és megmagyarázhatatlanabb a vele szemben alkalmazott bánásmód. Rávilágít arra a jellemtelen, becstelen magatartásra, amely a nem létező internacionalizmus iránt elkötelezett bolsevik rendszert jellemezte.
Reviczky történelmi küldetésének legizgalmasabb és számára legveszélyesebb időszaka 1943 tavaszán kezdődött, amikor kinevezték az ötven munkásszázadot magában foglaló erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj élére, és Nagybányára küldték.
Az előzményekről Deák István történész többek között ezt írta a História című folyóiratban 2010-ben (Tisztesség és becsület a II. világháborúban): „Amikor a front 1942 telén összeomlott – és katonák, munkaszolgálatosok egyaránt pusztultak el a Don-vidék fagyos pusztáin –, addigra mérsékelt politikusok közbenjárására a kormányzó emberségesebb honvédelmi minisztert nevezett ki, aki azt az utasítást adta a tisztjeinek, hogy a munkaszolgálatosokkal se bánjanak rosszabbul, mint a honvédekkel. Reviczky Imre alezredes kinevezése 1943-ban a 30–50 ezer munkaszolgálatosból álló X. erdélyi munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokává a kormány azon törekvéséből fakadt, hogy megakadályozza az előző év borzalmainak a megismétlődését.”
Reviczky az erdélyi munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokaként hozzávetőleg húszezer zsidó (magyar, román stb.) munkaszolgálatost mentett meg a deportálástól. Óriási hatást gyakorolt rá Horthy kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérlettel kapcsolatos rádiószózata.
Az alezredes ennek szellemében azonnali, gyakorlati intézkedéseket foganatosított. Ezzel kapcsolatban később, az eseményeket átélő Schreier Géza volt munkaszolgálatos írta: „Az alezredes azt mondta, hogy őt a kormányzóra tett esküje kötelezi. Annak értelmében a neki alárendelt, de embertelen intézkedéssel kényszerített munkaszolgálatosok ettől a perctől kezdve mind szabad emberek.”
Az erdélyi munkaszolgálatos zászlóalj emberséges parancsnoka többek között úgy játszotta ki a zsidók bevagonírozására vonatkozó parancsot, hogy emberek helyett fával töltött szerelvényt küldött a fővárosba, ezzel is kockáztatva az életét. 1945. február 27-én a nyilasok letartóztatták, majd március 4-én a sopronkőhidai fegyházba vitték. Onnan március 29-én megszökött. Gyalog ment a szovjet csapatok által ellenőrzött fővárosba, ahol április 19-én szolgálattételre jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban. Barátságos fogadtatásra talált, és nemsokára megkapta a kinevezését Mátészalkára, a honvéd kiegészítő parancsnokság élére.
Hamarosan Szabolcs-Szatmár katonai parancsnoka lett Nyíregyházán, majd 1947 nyarán előléptették ezredessé. A megnyugtatónak tűnő állapot 1949 november végéig tartott. Az 53 éves Reviczkyt ekkor váratlanul nyugdíjazták, de nyugdíjat csak rövid ideig kapott. A folyósítást 1952. március 1-től megszüntették. Az ezredes hiába fellebbezett, kérelmét elutasították.
A szívbeteg Reviczky Imre ezredes számára különösen gyötrelmes lehetett az 1953 szeptemberétől 1956 októberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat (Tüker) pincéjében – miként azt fia, Reviczky Ádám írta − „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”.
Reviczky Imre nem habozott kockára tenni az életét másokért, őérte azonban évekig senki nem mert kiállni. Csupán egyvalaki akadt, aki megkereste a magyar vidék zsidóságának 1944-es tragédiáját 1974-es Hajtűkanyar című könyvében felidéző szerzőt, újságírót, akitől joggal remélte, hogy ez ügyben felemeli a hangját.
Reviczky Ádám erről ezt írta: „A súlyos esztendők elkötelezett krónikása, Ember Mária mondta nekünk, hogy őt egyszer megkereste valaki, aki említette, hogy a Vörösmarty utcai Tüker-pincében egy volt ezredes méri ki és viszi házakhoz a szenet, de egy olyan valaki, aki 1943-ban és 1944-ben sok üldözöttet vett a védelmébe, kész megírandó téma egy újságírónak. Nem hitte el. Lehetetlennek tartotta, hogy aki a vészkorszakban ellenállt a fasiszta rendelkezéseknek, az akkor szenespincében dolgozzon, és nem is ment el a megadott címre. Utólag nagyon sajnálja, hogy tévedett.”
Hat nappal a forradalom kitörése előtt, 1956. október 17-én megtörtént a csoda: Reviczky Imre ismét megkapta ezredesi nyugdíját. 23-án pillanatok alatt megbukott a diktatórikus rendszer, de a mozgalmas napokat és heteket a súlyos beteg férfi nem sokkal élte túl: 1957. február 16-án, alig hatvanévesen búcsút mondott a földi létnek.
A Volt Munkaszolgálatosok Szövetsége Izraelben, a jeruzsálemi hegyekben 1957 nyarán egy ötven fából álló ligetet hozott létre, amelyet Reviczky Imréről neveztek el. Egymást követték a megemlékezések, a túlélők háláját kifejező üzenetek és levelek. Reviczkyt a jeruzsálemi Yad Vasem (a holokauszt áldozatainak és hőseinek izraeli emlékhatósága) 1965-ben posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette, majd 1991. december 15-én, a nyíregyházi honvéd hagyományőrzők javaslatára posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő.
A szerző író, újságíró
Borítókép: Reviczky Imre alezredes, nemzetiségi és zsidó munkaszolgálatosok ezreinek megmentője (Fotó: MTI/Reprodukció)
