Szívszorító képsorokra ébredt ma a világ. Minden remény odalett, hogy az orosz agresszió elkerülhető a szuverén Ukrajnával szemben. Szörnyű, ami történik, szörnyű minden civil haláleset, szörnyű a fenyegetettség. S rettenetes, hogy a kárpátaljai magyarok a szomszéd megyéből fegyverropogást hallanak, a túlélők számára is örök trauma ez. Az is érthető, természetes emberi reflex, hogy az ember szolidaritását fejezi ki a megtámadottakkal szemben. A rászoruló embereken való segítség cselekvő gesztusa pedig kötelező. A Kárpátaljáról érkezőknek vendéghajlékot kell adni.

A háborús helyzet, amikor a szomszédunkban támadó tankok és légierő vonul fel, kivételes felelősséget is kíván.

Az az ostobaság, amelynek képviselői itthon fegyveres segítségről, részvételről vizionálnak, életveszélyes. Egy atomnagyhatalommal senki nem akar önsorsrontó végső harcot vívni. Ezt tudja az amerikai adminisztráció, tudják Európa felelős vezetői, beleértve a magyar kormányt is.

Háborús uszítással házalni ilyenkor a legócskább dolog. Aki ebben részt vesz, az sem a világtörténelmet nem ismeri, sem a magyar érdeket nem nézi. Oroszbarátnak tekinteni azokat, akik észszerű válaszlépésekre törekednek, arra, hogy a lehető leghamarabb induljanak meg a béketárgyalások, és alakuljon ki olyan helyzet, amelyben az ukránok és az oroszok is biztonságban érezhetik magukat, s világégéstől sem kell tartani, ez a reális opció. Hiszen a béke a reális opció, a háborús agresszió pedig megvetendő, de más valamit elítélni és más kártékony módon a háborúval sújtott ország szomszédjaként a politikai ambíciókkal rendelkezőknek provokálni.

Valódi fegyverek ropognak a szomszédban, valódi koponyákba fúródnak a lövedékek, valódi gyerekek vesztik most el édesapjukat. S valódi lehet a szégyene mindazoknak, akik hosszú éveken át hagyták, hogy Európa ne rendelkezzen saját érdemi véderővel. Ebben a kitettségben kell megtalálni azokat a bölcs és arányos pressziókat – s egyúttal garantálni országuk biztonságát –, amelyek az oroszokra hatnak, és nem azok szenvednek el tőle kárt, akik meghirdetik. Ebben a helyzetben kell segíteni a háború elől az első biztonságos országba, azaz a hazánkba érkezőket. S ebben a helyzetben kell megvetéssel sújtani azokat is, akik egy ország bőrére akarnak politikai tőkét kovácsolni militáns víziókkal meg egy vízipisztollyal a torpedórombolóval szemben.

„Tudni is kell jól szeretni, tudni bölcsen, / a hazát” – írta Arany.

Érdemes ezt mindenkinek megfontolnia, mert emberéletek múlhatnak azon, hogy ki mit beszél.

Arany ebben a gyönyörű és éretten okos versében lakonikusan jegyzi meg: „Mennyi szájhős! mennyi lárma!” – akad most is, amikor pedig egy ország arra ébredt, hogy megszállták. Felelős patrióták tudnak békét hozni, akik megőrzik a racionalitásukat, nem heveskednek és nem uszítanak, nem lájkokat gyűjtenek, amikor patikamérlegen pontosan kiszámolt és összehangolt választ kell arra találni, hogy a támadó fél megálljon, a békemegállapodások megkezdődjenek. Addig pedig csendben és békével segíteni kell a kárpátaljaiakat, s mindazokat, akik nem vennének részt a vérontásban.

A szerző közíró, újságíró