Vagyis azt állítom, hogy a jelenlegi válság és háború döntően és elsősorban annak köszönhető, hogy Trumpot a 2020. novemberi elnökválasztáson megfosztották hatalmától, megítélésem szerint cinkelt kártyákkal. Ha Trump marad az elnök, akkor nem Oroszország provokálása lett volna napirenden, hanem például annak kivizsgálása, hogy Biden fiának, Hunter Bidennek milyen viselt dolgai voltak-vannak ukrán és kínai energetikai cégekben való részvétele kapcsán. Magyarul: Trump nem ukránbarát és oroszellenes politikát folytatott volna.

A nagyhatalmak következő lépései tehát főszabályként egy olyan méretű országnak, mint Magyarország, mindig kiszámíthatatlanok maradnak. Bármilyen megállapodásokat kötünk velük, élnünk kell az állandó gyanúperrel, hogy fordulhat a kocka, méghozzá azért, mert egy nagyhatalom elsősorban és döntően a többi nagyhatalom mozgásaira figyel. És ha ebben a relációban, a nagyfiúk relációjában megváltoznak az erőviszonyok, bármikor áldozatul eshetünk ezeknek a megváltozott erőviszonyoknak.

Éppen ezért a második tanulság, hogy egy olyan országnak, mint mi vagyunk, főleg Európa közepén, Nyugat és Kelet közé ékelődve, valóban nincs más választása, mint hogy minden nagyhatalommal igyekszik jó viszonyt kialakítani, méghozzá nagyrészt – nem teljesen, de nagyrészt – ideológiai és értékmegfontolásoktól mentesen. Ugyanis így lesz módunk arra, hogy ne váljunk egyik vagy másik nagyhatalom szemében sem bűnbakká, aki rálép az egyik vagy másik nagyhatalom tyúkszemére. Sajnos még ez sem garancia arra, hogy válsághelyzetekben ne váljunk mégis áldozattá – lásd a két világháborút a XX. században –, de azt elkerülhetjük, hogy ne mi legyünk a casus belli, vagyis a kiváltó ok, a bűnbak, amelynek nincs kegyelem.

Nos, ezt a kisállam-politikát – amelynek természetesen semmi köze a Kovács László-i „merjünk kicsik lenni” elvéhez, sokkal inkább egy jól felfogott érdekeken alapuló pragmatikus külpolitikához – ezt az elmúlt években kiválóan megvalósította az Orbán-kormány. A Szijjártó Péter által határozottan vezetett külügyi tárca nem véletlenül lett egyben külgazdasági tárca is, jól jelezve azt, hogy nem az ideológiai megfontolásokon, hanem a magyar gazdasági érdekeken alapul a külpolitikánk. Igyekszünk mind a nyugati, mind a keleti nagyhatalmakkal jó viszonyt kialakítani, beleértve ebbe az Egyesült Államokat, Oroszországot és Kínát is, az úgynevezett keleti nyitás pedig nem azt jelenti, hogy elfordulunk a Nyugattól, az uniótól, ahová tartozunk, hanem szélesítjük a nemzetközi politikában és főleg gazdasági-kereskedelmi kapcsolatainkban a lehetőségeinket.

Ez az, amit tehetünk a saját nemzeti érdekeink védelmében, s ez általában elég is a sikerhez, amit az elmúlt évek egyértelműen bizonyítottak. Már kérdés, ha jön a világpolitikában az a bizonyos vis maior, a különleges válsághelyzet, legyen az a pandémia vagy most a háború, mert ez már túlmutat azokon a lehetőségeken, amelyeket befolyásolni tudunk.

Harmadszor azt is kiemelném, hogy a Nyugat és Kelet közötti középen állásunk, vagyis a jó kapcsolattartás mindkét irányban nem azt jelenti, hogy ezzel együtt ne tudnánk és ne vennénk folyamatosan figyelembe, hogy hová tartozunk, illetve hová akarunk tartozni. Magyarország a bibói és a Szűcs Jenő-i értelemben a „középhez”, azaz Közép-Európához tartozik a visegrádi országokkal, Szlovéniával, Horvátországgal együtt, ahhoz a Közép-Európához, amelyről Szűcs Jenő a Vázlat Európa három történeti régiójáról című, 1984-ben megjelent művében már kimutatta, hogy ez a „közép” valójában történetileg, gazdaságilag, kulturálisan, vallási szempontból, s ami a legfontosabb: lélektani vonzódásait tekintve a Nyugathoz kötődik. Annak ellenére is, hogy történeti okokból lemaradt a nyugati fejlődéstől, célja mindig is az volt, hogy lemaradását leküzdve felzárkózzon Nyugat-Európához, ezért is, megszabadulva a szovjet kommunizmus uralma alól, az első adandó alkalommal csatlakozott az Európai Unióhoz.

Mi, közép-európaiak a Nyugathoz tartozunk, de jól ismerjük, megismertük a kelet-európai kultúrát, megismertük – akaratunk ellenére is – az orosz lelket, a szláv mentalitást, ki tudunk igazodni köztük, és szót is tudunk érteni velük, s ezt a történelmi tapasztalatunkat jó tudjuk hasznosítani meghatározott kiélezett helyzetekben is. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk, hogy végső soron, de főként kiélezett válsághelyzetekben ki mellé kell állnunk.

Ez történt most is: a háború kitörése után Orbán Viktornak és Szijjártó Péternek nem volt kérdéses, hogy mit kell tennünk, milyen nyilatkozatokat kell kiadnunk. És ez nemcsak arról szól, hogy tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak, tehát kötelességünk is kiállni a megtámadott Ukrajna mellett, hanem egy valóságos kötődésről van szó, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, és nem is tesszük. Ráadásul a nemzetközi jog szerint, a tények szerint sem védhető meg Oroszország beavatkozása, háborús akciója. Nem beszélve arról, hogy a visegrádi négyek közti összhang megmaradása is a tét: az bizony úgy van, hogy bármilyen, erősnek tűnő szövetség is felbomolhat egy pillanat alatt, ha válságszituáció­ban ellentétesen, egymással szemben cselekednek a felek – gondoljunk a lengyelek kőkemény oroszellenességére. De nem ez a helyzet, s ez megerősítheti a visegrádi négyek egységét!

Végül a negyedik tanulság: nem szabad soha vakon hinni semmilyen nagyhatalomnak, még akkor sem, ha éppen ajándékot hoznak. Csalódnunk kellett már az Egyesült Államokban is, az unióban már hányszor, s Kína sem minden ígéretét tartotta be a gazdasági együttműködést illetően az utóbbi években. Nem árt, ha Oroszországgal kapcsolatban is fenntartásokkal élünk – ha nem akarunk naivak lenni.

Mert különben tényleg megyünk a lecsóba. Ahogy Reagan mondta egykoron: barátkozz, de ellenőrizz!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója

Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz államfő és Donald Trump korábbi amerikai elnök (Fotó: AFP)