Nuland háttere a következő: az Amerikai Egyesült Államok egy lassan lejáró szavatosságú birodalom. Bogár László helytálló elmélete szerint egy birodalom „szavatossági ideje” nagyjából száz év, s mivel az USA éppen az első világháború után lett a világ első számú nagyhatalma és birodalma, éppen lejár a száz éve.

Hogy hol tart ez a lejáró szavatosságú birodalom, mi sem mutatja jobban, mint az afganisztáni kivonulása, amely olyan katasztrofális, undorító, aljas és gyáva módon történt meg, ahogy az csak egy mentálisan és morálisan szétesett birodalom esetében lehetséges. Az USA mentálisan és morálisan szétesett, a polgárháború szélén táncol, a „woke” és a genderideológiák (elmebajok) szorításában haldokolva számolja fel önmaga éthoszát, gyökereit, hagyományait és nem túl hosszú múltját, gazdasági ereje és befolyása hanyatlófélben, politikai befolyása a világban gyengülőben, katonai ereje (ami a haderő technikai részét illeti) még megvolna, ám a morális hanyatlás már a sereget is elérte, erről árulkodik többek között az a nyílt levél, melyet a katasztrofális afganisztáni fiaskót követően sok-sok aktív és nyugállományú amerikai tábornok intézett a saját kormányához és elnökéhez. A hanyatlást mi sem bizonyítja jobban, mint maga az elnök, a minimum megkérdőjelezhető választások és választási eredmény után hatalomra kerülő roncs, aki olykor azt sem tudja, kicsoda, egyre gyakrabban nincs fogalma, hogy miről beszél, aki nyilvános helyeken elszunyókál, ami persze még mindig jobb, mint amikor nyilvános helyeken hosszan és hangosan szökik belőle a levegő. „Mint arról a Daily Mail nemrégiben kellően pikírt hangnemben beszámolt, bár állítólag az amerikai elnök elkötelezett a kibocsátáscsökkentés ügye mellett, a csúcstalálkozón ehhez képest maga termelt egy kis üvegházhatású gázt, amely elég fülsértő volt ahhoz, hogy még a cornwalli hercegnő is belevörösödjön. Camilla, Cornwall hercegnője maga idézte fel a kellemetlen esetet, elmondva, az elnökkel a Kelvingrove Művészeti Galériában tartott fogadáson találkozott, amelyen egyebek mellett Károly herceg és Boris Johnson brit miniszterelnök is tiszteletét tette. Az udvarias csevejt a hercegnő legnagyobb megdöbbenésére Joe Biden hangos szellentése akasztotta meg, amely hosszú volt és hangos, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.” Hát, ez maradt...

És az FBI harca azon amerikai szülők ellen, akik tudni szeretnék, ki és miket „tanít” a gyerekeiknek az iskolában. No és persze maradt a régi stratégia: háborút „csinálni”, valahol jó messze az amerikai partoktól, aztán vinni a fegyvert, utána a „békét”, s persze beszállni az újjáépítésbe. Csak hát mindezt egyre kevesebb erővel, hittel, meggyőződéssel. Vagyis egyre aljasabbul, gyávábban, egyre undorítóbban.

Elég nagyot fordult a világ kereke.

1962-ben, a kubai rakétaválság idején az Amerikai Egyesült Államoknak tökéletesen és megkérdőjelezhetetlenül igaza volt. Amikor ugye, az a remek ötlete támadt a Szovjetuniónak, hogy atomrakétákat telepít Kubába, úgy kétszáz kilométernyire az Egyesült Államok partjaitól. Akkor John F. Kennedy elnök meglehetős határozottsággal közölte Nyikita Szergejevics Hruscsovval, hogy erről szó sem lehet, s e közlés nyomán a világ körülbelül 15 centire és négy percre sodródott egy atomháború szélétől.

Nem győzöm hangsúlyozni: akkor, 1962 októberében az Egyesült Államoknak tökéletesen és megkérdőjelezhetetlenül igaza volt. Ugyanis a nagyfiúk nem szeretik, ha lágy alhasukba atom- (vagy bármilyen egyéb) fegyvereket telepítenek más nagyfiúk. Ez érthető, felfogható követelés. Úgy is nevezik: egy és oszthatatlan biztonságra való igény, törekvés, szándék és akarat, melyet mindenkinek (főleg a nagyfiúknak!) illik tiszteletben tartania.

S csak érdekességképpen jegyezzük meg: e mai magyar politikai törpék és paprikajancsik akkori elvtársai, elődei, mentorai, felmenői, tanítómesterei vagy éppen nagypapái teljes mellszélességgel álltak oda a Szovjetunió és Hruscsov mellé, bizonygatva a „népi demokrácia”, továbbá a „proletár internacionalizmus” nagyszerűségét és felsőbbrendűségét, s ugyanezen a mából ismert, ellentmondást nem tűrő hangon jelentették ki, hogy ők állnak a történelem jó oldalán és a haladás mellett.

Ők mindig ott állnak. Legalábbis papíron. Meg a hátsó felüket nyaló újságok vezércikkei szerint. Aztán persze mindig kiderül utólag, hogy nem ott állnak, de addigra többnyire már késő.

És most ugorjunk vissza ide, ebbe a szánalmas jelenbe!

Most az Amerikai Egyesült Államoknak támadt az a remek ötlete, hogy miután már félig körbevette Oroszországot a fegyvereivel és a NATO-val, még kirobbant Ukrajnában egy „forradalmat” (erre, mint Nulandtól tudjuk, ötmilliárd dollárt szánt), Ukrajnát is bevonja az Egyesült Államok érdekszférájába, felállít ott egy CIA vezényelte bábkormányt, és odatelepíti a fegyvereit.

Oroszország pedig jelezte, hogy ezt nem kellene. De nem figyelt rá senki sem. Azt hitték, Oroszország már nem nagyfiú. És attól tartok, itt követték el a nagy hibát. Nem olyan nagy, mint volt Szovjetunió korában, de azért még elég nagy ahhoz, hogy ezt ne tűrje el.

Oroszország és Putyin most kijelöli az orosz érdekszféra határait. Ez a kijelölés pedig rém rondán történik.

Közben pedig mintha Bogár Laci bátyám hangját hallanám: ez nem ostoba, hanem nagyon is átgondolt stratégia, amelynek lényege, hogy az agonizáló amerikai birodalom annak érdekében, hogy minden erejét fő ellenfele, Kína felé irányítsa, másik két ellenfelét, Európát és Oroszországot belevezeti egy évtizedes állóháború mocsarába. A cél, hogy földig rombolják egymást. És sajnos Putyin, most kényszerűen bár, de stratégiai ellenfelének céljait teljesíti be. Óriási anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi kölcsönös pusztítással Európa és Oroszország egymást viszi egyre mélyebbre ezen a lejtőn. A „nem létező” globális fődestruktőr pedig elégedetten hátradől székében, és kér egy kávét. S mit csinál mindeközben az Európai Unió?

Fogja Amerika kapitány reszketeg kezeit, hallgatja, hogyan szellent, és együtt ugranak le a történelem trambulinjáról a nagy büdös semmibe.

Közben a hazai ellenzék, e mai magyar politikai törpék és paprikajancsik teljes mellszélességgel állnak oda az Egyesült Államok és az EU mellé, bizonygatva a „nyugati liberális demokrácia”, továbbá a „globalizáció” nagyszerűségét és felsőbbrendűségét, s ugyanazon, a múltból ismert, ellentmondást nem tűrő hangon jelentik ki, hogy ők állnak a történelem jó oldalán és a haladás mellett.

Ők mindig ott állnak. Legalábbis papíron. Meg a hátsó felüket nyaló újságok vezércikkei szerint. Ráadásul ma már pontosan addig terjed a politika szellemi horizontja, addig tart a távlatos gondolkodás és a vízió: a holnapi vezércikkig. „Vajon mit ír holnap a Politico meg a Guardian meg a 444?” – ez lett a fontos. És úgy is néz ki a világ, ahogy ebből követke­zően kinéznie kell.

Európa, a „gyönyörű nő” öregecskedő lett. Önálló hadereje nincs (hányszor könyörgött érte a magyar miniszterelnök?), önálló akarata nincs, szép lassan minden identitását felszámolja, Európa legerősebb országa, a tökéletesen elhülyülő Németország egyenesen a CIA-től importál magának külügyi államtitkárt, hogy államtitkairól első kézből értesülhessen a megroggyant Amerika – remek, komolyan mondom, remek. Persze volt már ilyesmi. Legutóbb egy Adolf Hitler nevű, német állampolgársággal soha nem rendelkező osztráknak kellett gyorsan odaajándékozni a német állampolgárságot, hogy kancellár lehessen. (Szokták is mondogatni, hallották már? Az osztrákok két legnagyobb teljesítménye a történelmük során, hogy elhitették a világgal: Hitler német volt, Beethoven viszont osztrák...)

Európa egyedül önsorsrontásban jeleskedik.

Olyan, mint a combnyaktörésből valahogy, csoda folytán felépült öregasszony, aki hazatérve már másnap felmászik a létrára, hogy lemossa az ablakot. És nem is érti, miért szedik le onnan. Európa, az én Európám, a mi Euró­pánk nincsen többé. Akinek pedig maradt még távlatos gondolkodása, azon töpreng, hogyan meneküljön ki az összeomlás romjai alól.

Eközben pedig – ismétlem – zajlik az érdekszféra újbóli kijelölése. Rondán, kegyetlenül, füstben, robbanások zajában és pusztulás, emberhalál iszonyában. Legfőbb elszenvedői az ukránok. Ember ezt csak iszonyodva nézheti.

Mégis, annyira nagyon nehéz őket feltétel nélkül szeretni. Sokat tettek ezért a történelmük során.

(folytatjuk)

Borítókép: Ukrán katona halad el egy kiégett katonai teherautó mellett Kijevben 2022. február 26-án (Fotó: MTI/AP/Efrem Lukackij)