Újra háború dúl Európában, miközben hírek vagy hírnek álcázott hazugságok, dezinformációk özöne áraszt el bennünket. Azt sem tudjuk, mi is történik valójában, egyáltalán kik harcolnak egymás ellen. Oroszok és ukránok vagy oroszok és amerikaiak, netán ez már a harmadik világháború előszobája. Csak remélni tudjuk, hogy minél hamarabb vége lesz a vérontásnak, győz a józan ész és újra béke lesz. Később majd lehet elemezni, gondolkodni, hogy mi is vezetett ide. Aztán meg kitalálni, hogyan lehet és kell majd élni ezután. Mert az a legfontosabb, hogy el tudjuk kerülni az újabb kataklizmát Európában és bárhol a Földön. De addig is van már néhány dolog, amit nem árt az eszünkbe vésni.
Az Európai Unió vezetése ismét tehetetlen szemlélője az eseményeknek. Mint válsághelyzetekben már oly sokszor, csupán erőtlen szóvirágok, elcsépelt nyilatkozatok születtek Brüsszelben. Az „Európai Egyesült Államok” hamis illúziója a szemünk előtt porlad szét. Csak a szuverén nemzetállamok szövetségeként lehet értelme az uniónak. Válsághelyzetekben ugyanis a végső döntést a nemzeti kormányok hozzák − mindegy, hogy egy vírus támad, az energiaárak szabadulnak el, vagy valódi háború dúl a határaink mentén. Mindezekre a fenyegetésekre csak erős, felkészült államok tudnak megfelelő választ adni. Persze csak akkor, ha olyan kormányaik vannak, amelyek képesek gyors döntéseket hozni, messzebbre nézni. A „több Európa” jelszava totálisan kiüresedett. Olyan napokat, heteket élünk, amikor a kérdések végképp leegyszerűsödnek. Háború vagy béke, fűtés vagy hideg, működő gazdaság vagy közeli csőd? Ezekre a kérdésekre a jó választ csak a nemzeti érdekeinket szem előtt tartó kormány adhatja meg. Mert Brüsszel, Berlin, Párizs (vagy régebben Moszkva) számára sosem a mi érdekeink voltak az elsődleges szempontok. Aki ma azt mondja Magyarországon, hogy legyünk még európaibb magyarok, adjuk át a döntési jogaink még nagyobb részét Brüsszelnek, az hazárdjátékot játszik. Olyan rulettet, amelynek tétjét mások teszik meg, de a mi jövőnk forog kockán. Szuverén magyar gazdaság, saját valuta, önálló és erős honvédség, okos külpolitika kell nekünk. Erre világít rá a maga brutalitásában ez a háború. Aminek ha vége is lesz, a tapasztalatai és következményei velünk maradnak. A döntés jogát most nem adhatjuk ki a kezünkből. Az a politikus, aki „Európai Egyesült Államokat” kínál nekünk, európai ügyészséggel, az euró gyors bevezetésével, közös európai gáz- és kőolajbeszerzéssel hiteget, az lejárt szavatosságú portékát árul. A történelem épp most mutatja meg a maga véres valóságában, hogy minden döntésünknek súlya van.
Ez a háború rávilágít arra is, hogy a szüleink, nagyszüleink tudása, tapasztalata milyen hasznos lehet számunkra. Már nem hihetjük, hogy a mi életünk nem fordulhat fel egyik pillanatról a másikra. Nem örökre elrendeltetett dolog, hogy otthonunkban meleg van, világosság, tiszta víz, és tucatnyi gépünk dolgozik helyettünk. Persze nem azt akarom mondani, hogy készüljünk a legrosszabbra − de azt igen, hogy minden családnak legyen otthon minimális tartaléka. Csőtörés, áramszünet esetére is. A Covid első napjaiban nálunk is beindult a pánikvásárlás, aminek aztán jelentős része a kukában végezte. Mert minek a liszt, ha a boltban úgyis van kenyér. Az ostromlott ukrán városok tragédiáját látva azért nézzünk szét a saját otthonunkban. Van-e a szekrényben zseblámpa, elem, gyufa, gyertya? Vagy néhány doboz konzerv, só, liszt, cukor, olaj, ásványvíz. Kérdezzük meg az idősebb rokonainkat, hogy mit ettek a háború vagy a ’56 idején. Mert jó dolog a gyorsétterem, a futárszolgálat, de csak addig, amíg működik. Enni azután is kell. Ahogy inni, tisztálkodni, alapvető gyógyszerekhez jutni. Jópofa az is, ha egzotikus ételeket tudunk főzni, de vajon egy egyszerű paprikás krumplit sikerülne-e összehozni?
Nem akarom hosszan sorolni a példákat, mert nem ez a lényeg, sose legyen rájuk szükség. Amikor a határainkhoz közel dörögnek a fegyverek, akkor át kell gondolnunk az életünket. Hogy mi fontos és mi nem. Mindannyiunknak rá kell döbbennie arra, hogy minden döntésünknek súlya van, ami akár az életünket, családunk sorsát, túlélését is befolyásolhatja. A biztonságunk minden egyes szegmense hirtelen fontossá vált. Mert ha az egyik vagy másik pillére meggyengül, akkor az egész életünk instabillá válik. Ezért fontos, hogy mi döntsünk szűkebb családunk és egész nemzetünk sorsáról is. Mi csak ebben a közösségben vagyunk igazán fontosak. Ha más fog dönteni rólunk, helyettünk, akkor lehet, hogy csupán egy statisztikai adat, számsor leszünk a lap alján.
Mindannyian ismerjük a három kismalac és a farkas meséjét. A gonosz farkas ellen nem véd a szalmából, deszkából épített viskó. Csak a harmadik testvér erős, téglából épített háza óvja meg a lusta és buta malackákat a veszedelemtől. Az elmúlt években erős házat építettünk közösen, ami most kiállja a próbát. Ráadásul a házban meleg van, enni is tudunk, és a viharnak is ellenáll. Sőt még menedéket is tudunk adni azoknak, akik kopogtatnak az ajtónkon. A százezrével érkező, valódi menekültek biztonságra, békére találnak nálunk. Büszkék lehetünk a közös házunkra, hazánkra. Az ukrajnai háború talán legfontosabb tanulsága az, hogy a XXI. század emberének élete is ugyanolyan esendő, törékeny, mint az előző évszázadokban élőké volt. Eddig abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy a tudomány, a technika és a politikusok mindent megoldanak helyettünk, leveszik vállunkról a döntés súlyát, felelősségét. Hát nem! Mindegy, hogy vírus, háború vagy energiaválság réme fenyeget. Felelősen, előrelátóan kell gondolkodni. A közösen felépített hazánkat nem szabad kockára tennünk. Sőt a következő években még tovább kell építenünk, erősítenünk, hogy még viharállóbbá tegyük az életünket, a közös jövőnket. Ne kockáztassunk, mert nehéz időket élünk. Ezt ma már látjuk, a többire majd békésebb időszakban térjünk vissza.
A szerző az Alapjogokért Központ nemzetbiztonsági tanácsadója
Borítókép: Fővárosi látkép (Fotó: Pexels)
