Ők aztán nem fognak senkit sem megmenteni!

Döbbenetes érzéketlenség a magyar polgárok pénzügyi és megélhetési gondjai iránt – úgy gondolom, ez a mondat jellemzi a legpontosabban az eleddig utoljára 2006 és 2010 között regnáló baloldali-liberális gazdaságpolitika lényegét. Tudom, hogy régen volt, minek ismét felhánytorgatni a múltat…

Csakhogy hazánk jövőjéről hamarosan voksol az ország, és a jelenlegi kormány kihívóinak a múlt visszahozásán kívül nemigen van más programjuk. Arra a kérdésre, hogy milyen irányba fordítanák a hazai gazdaságpolitika hajóját, bőven elegendő válasz, ha megnézzük, hogy a baloldal „árnyékkormányában” ki a felelős ezért a területért: Király Júlia, a jegybank korábbi alelnöke, akinek az iránytűjét sosem jellemezte a magyar társadalom problémái iránti érzékenység.

Kiválóan látható ez a fajta távolságtartás, ha végigkövetjük, hogyan kezelte a baloldali gazdaságpolitikát ma megtestesítő közgazdász a hazai devizahitelek elterjedésének és pusztításának majd másfél évtizedes történetét. Király Júlia látszólag számos meglepő fordulatot mutatott fel ezen a téren, ám ezek szinte mindegyike leginkább utólagos rácsodálkozásnak számított a tényekre. (Költői kérdés, de ha Király Júlia utólag rácsodálkozik az Orbán-kabinetek és a jegybank devizahiteleseket mentő lépéseire, vajon a regnálása alatt miért nem javasolta ezek megtételét?) Ha pedig összevetjük ezeket a rácsodálkozásokat a közgazdász előzetes véleményeivel, plasztikusan kirajzolódik a „királyi” szemléletmód: annak az érzéknek a szinte teljes hiánya, amelyik jelzi, hogy a veszélyes pénzpiaci folyamatok bajba sodorhatják a kispénzű banki ügyfeleket.

Nézzük tehát, miként jelentkezett ez a részletekben! Az első a felelősség kérdése. Király Júlia ma is úgy gondolja, hogy az a felvetés, hogy az 1,2 millió magyar polgárt ötezermilliárdos összegben érintő devizahitelek terjedéséért személy szerint is felelős lehet valaki – főként vezető beosztásban –, rendkívül rosszindulatú feltételezésnek számít. Pedig a kérdés jogos: vajon 2007 és 2013 között a hazai jegybank alelnökeként volt-e, lehetett-e felelőssége Király Júliának abban, hogy nem lépett fel érdemben a devizahitelek terjedése ellen? A válasz egyértelműen igen, amit jelez az érintett éles reagálása is a felelősség felvetésére, valamint az a rengeteg érv, amit a „nem lehetett mit tenni” verzió mellett igyekezett Király Júlia azóta is a megszólalásaiban felsorakoztatni.

Az első ezek közül, hogy a devizahitelek előtt a szabad tőkeáramlás – az uniós csatlakozás feltételeként előírt – kötelező biztosításával nyitotta ki az ország a kaput. Csakugyan, ezt meg kellett tennünk, ugyanakkor messze nem ez a tény volt az okozója a későbbi tragédiának. Annál inkább a Király Júlia által is végsőkig támogatott tartósan magas hazai kamatszintek, valamint az a tény, hogy a szocialisták 2003-ban leállították az első Orbán-kabinet által bevezetett lakáshitel-támogatásokat, amivel rászabadították az olcsón kínált devizakölcsönöket a piacra. Amint azt Király Júlia is megfogalmazta, a hazai bankok mélységesen felelőtlenül működő hitelgyárakká alakultak, és boldog-boldogtalanra öntötték az életveszélyesen kockázatos kölcsönöket.

Kétszázzal száguldottunk a betonfalba – ez is egy mondat Király Júlia helyzetleírásai közül, aminek a szépséghibája csupán az, hogy csak az ütközés után fogalmazta meg, ilyet tőle a száguldás közben nem hallhattunk, olvashattunk. Vajmi kevés volt, hogy belterjes konferenciákon óvatosan felhívta a hitelmámorban úszó szakma figyelmét a devizakölcsönök kockázataira, és hogy az OTP első emberének megpendítette: a svájci frank és jen helyett elegendő volna, ha csak euróhiteleket folyósítana. „Nem maradt más eszközünk, csak a szóbeli intervenció” – védekezik más helyütt Király Júlia, majd egy helyen érzékletesen leírja, hogy ez miként működött: megpróbáltak az akkor még külön intézményként működő felügyelettel közösen kiadni egy felhívást a devizahitelek veszélyeiről. Igen ám, de az elhúzódó, vélhetően hónapokig tartó egyeztetések miatt ez csak akkora készült el, amikor már „dübörgött a devizahitelgyár”.

„Azóta is rossz a lelkiismeretem” – teszi mindehhez hozzá Király Júlia egy interjúban. Elsősorban azért, mert elmondása szerint „döntéshozóként tehetetlenül nézte, hogyan ömlik ki több ezer milliárdnyi devizahitel”. De hogyan is lehetett volna mást tenni? – tudjuk meg szintén tőle. Ha a Magyar Nemzeti Bank erélyesebben próbált volna fellépni, biztosan megostromolják az épületét, kővel verik be az ablakait. Tüntetést inkább akkor élt meg a jegybank Szabadság téri főépülete – tehetjük most már utólag hozzá –, amikor a devizahitel-károsultak kérték számon az elmulasztott intézkedéseit.

De hogyan is számíthattak volna védelemre attól, aki még 2010 őszén is azt hangoztatta a jegybank alelnökeként egy szakmai konferencián: „Nehéz ezt kimondani, de a jelenlegi helyzetben semmiképp sem kell megmenteni a devizahiteleseket.” Ekkor már két éve jelen volt hazánkban a pénzpiaci válság, és már azon az időszakon is túl voltunk, amikor az elszabadult árfolyamok miatt egy csapásra megduplázódtak a törlesztőrészletek. Király Júliának azonban mégis a fenti idézet volt a „szóbeli intervenciója”, méghozzá az, amelyik a valódi meggyőződését tükrözte.

Nem kell tehát megmenteni azokat, akik bajba kerültek, nem kell mentőövet dobni senkinek – és ezen a meggyőződésen tízezrek szenvedése sem változtat. A balliberális gazdaságpolitika regnálásának időszakában csakugyan ez történt. Mégis, mire számíthatnánk ismételt hatalomba kerülésük esetén, ha Király Júliának hívják a gazdaságpolitika felelősét?

A szerző közíró

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: AFP/John Thys)