A választásokkal kapcsolatban két dolognak nagyon örültem, ugyanakkor két esetben bizony elszomorodtam és elgondolkodtam a jövőt, az ország és a főváros jövőjét illetően.
Örültem annak, hogy a polgári kormány országos szinten meghatározó győzelmet aratott, s így Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya folytathatja országépítő munkáját. Nekem egyáltalán nem volt meglepő, hogy – két kivételtől eltekintve – az ország valamennyi vidéki szavazókörzetében a polgárok az eddigi kormány mellett tették le a voksukat. Az elmúlt években megvalósított családtámogatási és falufejlesztési programok alapján egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy másképp is lehetne szavazni.
Abban is bíztam – joggal –, hogy az emberek döntő többségére nem az jellemző, hogy a fától nem látják az erdőt. Azt vártam, hogy egy olyan ember vezette szivárványkoalícióra, amelynek miniszterelnök-jelöltje folyamatosan őrültségeket beszél (sugárfegyver, halálcsillag stb.), aki egyik napról a másikra meghazudtolja önmagát, letagadja a korábban általa mondottakat, háborús retorikát folytat, aberráltnak nevezi a vele egyet nem értőket, nem sokan fognak szavazni. Ez vidéken be is következett. Ennek eredményeképp nem a rombolás, pusztulás időszaka várható hazánk, nemzetünk életében, hanem az előző tizenkét év eredményes munkájának folytatása, a tudás- és munkaalapú társadalom további építése.
Nagyon örültem annak is, hogy a Mi Hazánk Mozgalom bejutott a parlamentbe. Úgy vélem, hogy bár a Mi Hazánk radikális, de egyértelműen nemzeti párt. A parlamentben tehát három nemzeti párt lesz: a Fidesz, a KDNP és a Mi Hazánk Mozgalom, amely reményeim szerint konstruktív ellenzéki pártként fog működni.
S most arról, aminek nem örültem. Azt vártam, hogy a fővárosban is erős lesz a Fidesz–KDNP-koalíció (összesítve ez így is lett, negyven százalék feletti eredményt ért el), s abban reménykedtem, hogy a választókörzetek talán felét képes lesz elhódítani. Köztük a saját kerületemét, a III.-at is, ahol Bús Balázs korábbi polgármester lépett a ringbe. Sajnos Szabó Tímea nyert, s igen nehéz megértenem, hogy miképpen történhetett ez. Meglátásom szerint egy olyan képviselőről van szó, aki sem eddigi életútja, sem viselkedése, sem a kerület fejlesztése iránti elkötelezettsége alapján nem érdemelte meg a választók bizalmát. Amit ő a parlamentben és a kerületben csinál – ordítozás, bekiabálás, állandó hazudozás, gyűlölködés, mások becsületébe gázolás, a kéthetente megjelenő kerületi újságban állandóan lejárató, mocskolódó, zsigeri gyűlöletről árulkodó cikkek írása –, az én etikai normáim alapján elítélendő, és semmiképpen nem követhető. A fővárosi ellenzéki sikerek mögött alighanem egy nyugati világtrend áll. A nagyvárosok, metropoliszok szinte mindenhol baloldali, balliberális vezetés alatt állnak. Ennek sok oka van, és ez a trend érvényesül nálunk is.
