Úgy gondoltam, hogy a Heti agyrémek című ciklust egy időre elengedem, és majd az építés-épülés szépségeiről osztok meg néhány gondolatot az olvasókkal, de ez egyelőre egy kis halasztást szenved. Átmeneti állapotba kerültem ugyanis. Pedig a terv jónak tűnt. A stratégia az volt, hogy miután szépen rendben lezajlanak a választások, mindenki lenyugszik a p…csába és ugyanakkor finisbe fordul a böjt, jön a nagyhét, az elcsendesüléses remény, majd maga a húsvét, a létező legnagyobb misztérium, a feltámadás és halleluja.

Úgy véltem, az a helyes magatartás, ha nem reagálom túl a számomra a jelen helyzetben a legszimpatikusabb gondolatok elsöprő győzelmét, kellő szerénységgel és alázattal jöjjön ismét a békejobb kinyújtásának felemelő kísérlete, ki tudja, hányadszor. Eleinte ment is, mint a karikacsapás. Összesöpörtem a maradék fogaimat, átrendeztem a Ramona-füzetekből álló hatkötetes könyvtáramat, megkerestem a ripityára tört szemüvegemet, a repedéseken át belenéztem a tükörbe, általa homályosan megpillantottam magamat, rémülten felordítottam, hogy Jézusom, cigány vagyok!, és gondoltam, elengedem ezt a passzust is, végtére vannak fontosabb dolgok is a világban, például hogy jött végre egy jó kis áztató eső, magához is tért menten a szomorkodó zöldborsó.

Nem bánom, gördítettem tovább a kis híján holtpontra jutott elképzelést, magamra húztam az integráló személyiség feliratú viharkabátomat, ami elég jól állt nekem sokáig és belefeküdtem az árokba, ha már azt esetleg így könnyebb betemetni, hát let it be. De ezen a ponton elkövettem azt a hibát, hogy kihagytam a számításból a Facebookot. Nem használom túl gyakran, sőt, de elhelyeztem rajta egy posztot, még azt sem mondhatom, hogy csak úgy, merő kíváncsiságból és hirtelen támadt ráérésből fakadóan, mint afféle vidéki grófok, hanem inkább ki tudja, miért.

Elég hamar elszabadult a pokol, viszonylag sötét bugyrok tárultak fel, ismételten beigazolódott, hogy mindig azok a leghangosabbak, akik a legkevésbé értenek az adott témakörhöz, a hangnem pedig gyorsan elérte azt a szintet, amihez képest a talajrészeg éjféli trollok ámokfutása áhítatos körmenetnek tűnhet. Először – életemben másodszor – csak az egyik személyeskedőt távolítottam el, majd rákaptam az ízére és még egyet. Magam kiszálltam a „beszélgetésből” és elköszöntem, kedvesen, mindenkinek további szép napokat kívánva. Háromszor. Miután mindez hatástalannak bizonyult, kénytelen voltam kipöccinteni az egészet a világűrbe. És megnyugodtam.