Egy kedves pszichológus ismerősömmel néhány nappal ezelőtt a házasságról beszélgettünk. Igaz, nem sok, de mindkettőnknek van tapasztalata e téren, így abban rögtön megegyeztünk: ahhoz, hogy két ember között a kapcsolat harmonikus maradjon, és ezt hosszú távon is fent lehessen tartani, mindkét félnek szűnni nem akaró vágya kell hogy legyen az együtt maradásra és a boldogságra való törekvés.
Sok minden szóba került, például hogy külön szabályrendszereink vannak, hogy nemcsak szerelmesek, hanem barátok, cinkos- és harcostársak is vagyunk, s ha kell, bonthatatlan egységként képviseljük azt a maroknyi, ám annál értékesebb közösséget, amit úgy hívunk: család. Ebben a közösségben pedig mindenkinek megvannak a feladatai, s hogy ezek miképpen alakulnak és változnak, az valóban csupán két ember közös döntése lehet.
Vegyük most a klasszikus példát, vagyis hogy egy férfi és egy nő él együtt, akik gyermekeket vállalnak, akiket anya dédelget a szíve alatt, majd később ő is hozza őket világra. S ahogy nőnek a gyerekek és megy az élet a maga útján, a feladataink egyre nehezebbek lesznek, a határaink pedig egyre inkább elmosódni látszanak: vajon attól lesz valaki „jó” anya, ha patika a lakás és a gyerekek brokkolin és C-vitaminon élnek? Ha anya dolgozik a gyerekek mellett, akkor nem törődik a családjával és elférfiasodott? Ha apa pelenkázza és eteti a babát, sőt még el is mosogat, akkor papucs és férfiatlan? Hogyan őrizze meg a nőiességét vagy a férfiasságát az ember egy házasságban, amikor a hosszú, társas kapcsolatok működőképessége és tartóssága valahol az önfeladás képességénél kezdődik? Egyáltalán, milyen egy „igazi” nő és milyen az „igazi” férfi?
