Ilyen és ehhez hasonló dilemmák minden mai modern kapcsolatnak a szerves részei, és talán egy élethosszig tartó együttélés minden szakaszában előkerülnek újra és újra, ahogyan a kihívások is változnak, szinte halálunkig.
Ezek a dilemmák kavarogtak a fejemben, amikor megláttam a következő hírt: Portland oktatási intézményeiben a fiúmosdókban is kötelező lesz tampont elhelyezni. Igen, jól olvasták. Oregon kormányzója, Kate Brown még 2021-ben írta alá az úgynevezett menstruációs méltóság törvényét, amely minden iskolának előírja, hogy menstruációs tisztasági eszközöket helyezzenek el a mellékhelyiségekben, használati utasítással együtt. A Portlandi Közoktatási Szervezet (PPS) közleménye szerint a 2022–23-as évre ezek a termékek „minden mosdóban (férfi, női, all gender) elérhetők lesznek az összes PPS-épületben, ahol oktatás zajlik”.
Ugyanezen program részeként a 12. évfolyamig bezárólag minden diáknak részt kell vennie egy „menstruációs méltóság” nevű oktatáson, aminek négy alappilléreként a „magánélet, inkluzivitás, hozzáférés és oktatás” címszavakat határozták meg.
Az utóbbi időben elég sok (főként ellenzéki) fórumon zajlott vita arról itthon, hogy vajon van-e létjogosultsága a gyermekvédelmi népszavazásnak, hiszen itthon senki nem akar átműttetni egyetlen gyermeket sem, és az LMBTQ-lobbi nem terjeszt semmilyen propagandát sem az óvodákban, sem az oktatási intézményekben. Ezzel egyébként tudnék vitatkozni, de tény és való: a „haladó” nyugati országokhoz képest Magyarország ma még a béke szigete, ahol egyelőre nem kell felvérteznie magát egyetlen szülőnek sem a gyermekét érő szexuális átnevelés ellen.
Hiszen mi ez, ha nem a küszöb alatt átcsúszó befolyásolás? Csak képzeljék el a szituációt, amikor 6–12 éves fiuk hazaér az iskolából és felteszi a kérdést: Anya, miért van tampon a vécében, mire használjam? Létezik erre normális válasz? Egy ennyi idős gyereknek a saját, biológiai nemével kapcsolatban felmerülő kérdéseire is nehéz a saját nyelvén, érthetően és úgy válaszolni, hogy értse és tudja, mi miért történik a testével. Hogy tisztában legyen azzal, milyen a jó és rossz érintés, hogy hogyan mondjon nemet, ha úgy érzi, valami nem komfortos számára, és hosszan lehetne még folytatni a sort a témában. Olyannyira nehéz életszakaszról és témáról van szó, hogy ezzel a pszichológiának is külön ága foglalkozik. Ennek az érzékeny időszaknak a (kora) kamaszkori közepébe vág bele a haladó szellemű Nyugat és a „mindenkinek joga van mindenhez” elv maroknyi képviselője egy tamponautomatát, végképp elmosva ezzel a normalitás határait már gyermekkorban.
Ennek a kicsi, ám annál erőszakosabb és hangosabb kisebbségnek a tyúkszemére lépett rá a szerencsétlen J. K. Rowling is annak idején, le merte írni ugyanis a Twitteren, hogy a nők menstruálnak. Ekkor rázúdult a teljes liberális népharag, élen azzal a Daniel Radcliffe-fel, akinek szinte szó szerint aranyat érő karakterét, Harry Pottert ő maga teremtette meg.
De nem áll meg a világ ennél, egy skóciai egyetemen azt tanítják az orvostanhallgatóknak, hogyan segítsék azokat a vajúdó embereket, akiknek vannak férfi-nemiszerveik is. Sőt, a The Practising Midwife nevű magazin egy korábbi címlapján, egy transz férfi a kezében tartja kisbabáját, és még összeköti őket a köldökzsinór. A fotón a férfi magasba emeli az öklét, az alkarján pedig egy szivárványtetoválás látható. A magazinban egy átfogó beszélgetés is olvasható, melyben igyekeznek rávilágítani arra, hogy a transzmaszkulin anyaságot és az anyasági ellátást befogadóbbá kell tenni.
Kérdem én: miért nekem kéne idomulnom a kisebbséghez, hovatovább miért kell kiképeznem ugyanígy a gyerekeimet is? És ha már házasság és szerepek: a férfiak egy része a mai napig (kis túlzással) meginog férfiasságában attól, ha például házimunkát kell végeznie – vajon hogyan éreznék magukat egy szülés után?
Visszatérve Rowlingra, annak idején próbálta megvédeni magát, és hosszú posztjában igen pontosan fogalmazta meg, mi is a probléma veleje: „… Azért aggódom a transzmozgalom új vonulatai miatt, mert féltem a szólásszabadságot, és aggódom amiatt, hogy túl sok fiatal lány dönt a nemváltás mellett. Nem vagyok biztos abban, hogy ők valóban mindannyian transzneműek, inkább azt feltételezem, hogy más pszichés okokból hoznak visszafordíthatatlan testi változásokkal járó döntéseket.”
A probléma valóban az, hogy ezek a szexuális tartalmak, oktatóvideók, ingerek pontosan abban a korban érik a fiatalabb generációkat, amikor még azzal sincsenek tisztában, hogy a saját biológiai nemüknek mik a sajátosságai, mire, hogyan reagálnak, mi az, ami számukra kényelmes és biztonságos, és egyáltalán, mi az, aminek a saját életükben már eljött az ideje. Azt hiszem, ebben a legautentikusabb személy, akitől egy gyermek tanácsot kérhet, az édesanyja vagy az édesapja, de legalábbis az, akinek a szárnyai alatt nevelkedik, és akibe maximális bizalmát helyezi – legyen szó bármilyen problémáról vagy kérdésről, ami ezzel kapcsolatban benne felmerülhet. Semmiképpen sem egy LMBTQ-embereket képviselő civil szervezet valamely tagja, aki óvodásnyelven tart gyorstalpalót gendertanokból.
S hogy ennek a veszélye fenyegeti-e Magyarországot? Igen. Aki azt gondolja, hogy mindez szélsőség, ami hozzánk úgysem ér el és csak az aktuális kormány találta ki, hogy riogasson minket, súlyosan téved, ezt a fenti példák is igazolják. Sőt az ilyen típusú befolyásolás már beszivárgott hozzánk a Netflixen, a különböző filmeken és sorozatokon keresztül, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, valójában mi is a pontos cél. Gondoljanak csak bele: miért ne nevelhetném anélkül a „másság” tiszteletére a gyermekemet, hogy fiú létére tampont adok a kezébe? Miért ne élhetnének átlagos életet a homoszexuálisok Magyarországon (is), ha nem tesszük kötelezővé a Pride-on való részvételt? Ezeknek semmi közük nincs egymáshoz, csak színtiszta manipuláció, védelmet pedig például az jelenthet nekik, hogy a kormány alaptörvénybe foglalta: az anya nő, az apa férfi.
Egyébként abban is szinte biztos vagyok: J. K. Rowlingnak lassan jobb helye van közöttük, mint a „normális” világban.
A szerző újságíró
