Az egyik oldalon (Buzzati novellájában) tehát a generációk harca, az öregek gyűlölete, leselejtezése, eltörlése – a káoszba hulló, hullaszagú nyugati civilizációban ez ma a multikulturális, multietnikus nyílt társadalom, a cancel culture, a woke, a gender, az LMBTQ, a BLM, az Antifa stb. képében és szlogenjei­vel járja őrült orgiáját. De mi jöhet az orgia után? Jean Baudrillard francia filozófus már jó három évtizede megírta: „Végigjártuk a tárgyak, jelek, üzenetek, ­ideológiák, gyönyörök termelésének és virtuális túltermelésének minden ösvényét, mára mindent felszabadítottunk, minden játszmát lejátszottunk.” Ez a megvalósult utópia, a fatális közöny állapota, amelyben nincs többé értéktörvény, csak egyfajta értékjárvány: az értékek általános burjánzása, szaporodása és véletlenszerű szóródása. De valójában már nincsenek is értékek, csak lényegüktől, értéküktől, eszméjüktől megszabadult üres dolgok, jelek, cselekedetek, a rend felbomlásának végzetes következményei. „Minden ideá­ját vesztett dolog olyan, mint az árnyékát vesztett ember – megőrül, és őrültségének áldozata lesz” – írja vészjóslón Baudrillard A Rossz transzparenciája című disztópiájában.

A másik oldalon áll, amit a Szentírás alapján Ferenc pápa üzen urbi et orbi: a szeretet kultúrája, a gyengédség forradalma, ember voltunk és emberi világunk őrzése. „Arról van szó”, írta József Attila oly szépen és pontosan Thomas Mann-nak nyolcvanöt éve: „ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb…” Ezen az oldalon az öregeket nem üldözik, hanem védik, nem lebecsülik, hanem megbecsülik, nem leselejtezik őket, hanem figyelnek rájuk és tanulnak tőlük. Ebben a világban a fiatalok nem meg- és elvetik az idősek sok-sok év alatt fölhalmozott tudását, élettapasztalatát, bölcsességét, hanem megismerni, megérteni és hasznosítani akarják. Mert felismerik, hogy a történelem nem velük kezdődött, hogy mélységes mély a múltnak kútja, melyből ők is ihatnak, ha tiszta, éltető vízre vágynak. És akár tudatosítják, akár nem, a mai fiatalok is olyanok, mint a híres középkori aforizmában a törpék, akik óriások – elődeik – vállán állnak, ezért látnak messzebbre (tudnak többet) náluk. Ha lehuppannak a földre, elve(sz)tik őseik tudását, tapasztalatait, értékeit, ­hagyományait, akkor egyszerre kiderül, hogy önmagukban nem sokat érnek, képzeljék bármilyen nagynak és okosnak magukat.

Persze az is kérdés, hogy mikortól számít valaki öregnek. A negyven vagy negyvenöt év néhány századdal ezelőtt még lehetett az időskor határa. Majd kétszáz éve Kölcsey azt írta jó barátjának, Szemere Palinak, hogy az ember negyvenöt éves korában rájön arra a bölcsességre, hogy – ha ifjú lelket is érez fejében és szívében – az idővel nagyon kell gazdálkodnia. Néhány hónappal a halála előtt pedig ezt: „Jaj annak, kinek lelke rövid ifjúság után, elvénül! Ötven, hatvan éves testben férfiúilag erős lélek adhat sokat, azaz sok jót. Bizonyos korban sok a szépség, a virág; minek később kell gyümölccsé érni.” A Szekfű Gyula által „szent öreg”-ként aposztrofált Kölcsey nem érte meg az ötvenedik születésnapját, de ez abban a korban egyáltalán nem volt ritka.

A mintegy háromezer évvel ezelőtt keletkezett Zsoltárok könyvében az áll: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt. 90,10.) A Dávid király után fél évezreddel élt Kung-ce (Konfuciusz) így szakaszolta az emberi életet: „Mikor tizenöt éves voltam, nyakig voltam a tanulásban. Mikor harminc voltam, már szilárdan álltam. Mikor negyven, nem volt kétségem többé. Mikor ötven, az ég törvényét tudtam. Mikor hatvan, tudtam hallgatni. Mikor hetven, már követhettem a szívemet, s a törvényt nem léptem át.” (A hagyomány szerint egyaránt körülbelül hetven évig élt Dávid, ­Konfuciusz és Szókratész is.)

A mi korunkban az öregedésnek, az öregkornak, az idősek és nyugdíjasok sajátos helyzetének, problémáinak könyvtárnyi irodalma van. Közhelyszámba megy, hogy Európa (s ezen belül hazánk) népessége egyszerre fogy és öregedik. Az időskor az általános nemzetközi felfogás (ENSZ, OECD, Eurostat stb.) szerint a 65. évnél kezdődik, de egyre jobban terjed az a szemlélet, amely nem a kronologikus, visszatekintő, hanem az előretekintő életkort tartja fontosabbnak, amit a hátralévő várható élettartam alapján számítanak ki. Az elmúlt fél évszázadban a magas és közepes jövedelmű országokban is nagymértékben nőtt a 65 éves korban várható élettartam, ezért ma az átlagos 65 évesek funkcionálisan (egészségi állapotuk, kognitív és fizikai képességeik alapján) lényegében annyi idősek, mint ötven éve az átlagos 55 évesek voltak. Tehát még nem tekinthetők öregnek.

W. C. Sanderson és S. Scherbov professzorok a Pallas Athéné Könyvkiadónál idén megjelent érdekes könyvükben a hagyományos, kronologikus helyett az előretekintő élettartamot és öregségi küszöböt vizsgálva azt javasolják, hogy utóbbit a 15 éves hátralévő várható élettartamnál állapítsuk meg. Ez természetesen országról országra más és más, időben is változik, de gyakorlatilag mindenhol emelkedik. Számos fejlett és gyorsan fejlődő országban ez a küszöb már ma is meghaladja a hetven évet. A várható élettartam növekedésének a szerzők szerint az a meglepő következménye, hogy – az előretekintő időskori függőségi ráta forgatókönyveinek lefuttatása alapján – lelassul a népesség öregedése, sőt Európában a század közepétől megáll!

Bárhogy lesz is, az öregedés, az időskor, az idősek helyzete, a fiatalok és az öregek viszonya minden társadalomban, nálunk is egyre fontosabb kérdéssé válik. Választani kell a generációk harca és a „gyengédség forradalma” között. Ha egyre több öreg jutna Roberto sorsára, akkor végül nem maradnak óriá­sok, és akkor majd csupa régi törpe vállán ülnek majd az új törpék, akik semmit nem tudnak se múltról, se jövőről. Mint az egynapos pillangók.