Voltak persze vérfagyasztó kezdetleges horrorfilmek – a 60-as években a hírhedt Belphegor –, amivel másnap a suliban lehetett egymást rémisztgetni. Már persze mindazoknak, akik velem együtt képesek voltak liberalizálni szü­leik ellenálló képességét, és megnézhették, akár mint én hétévesen, eme francia „kivételes műalkotást”. Már nem volt lóca, sem közös televíziózás, de mégis létezett az együttélés tradíciója. Az emberek kötődtek, persze leginkább egymáshoz, igényelve a közös történést, mely azonos hullámhosszon megélt élethez nyújtott lehetőséget. Aztán a tévé üzletté vált. Na nem maga a készülék, bár az is, hisz színes lett az adás és egyre jobb minőségű a vétel, ami meg is látszott a készülékek árában. 

A romboló arcát viszont akkor fordította felénk, amikor több tucat csatornának adott helyet a távirányító klaviatúrája. Már nem ugyanazt néztük, és mindenki másról beszélt másnap a munkahelyi kávézás közben. Bábel lett úrrá életünkön, amire akkor még csupán azt a magyarázatot tartottuk érdemesnek, hogy több felületen kívánják a tévéreklámokkal bombázni a naiv vásárlót. Ja, és ami igazán marketingfogás, hogy bárhová próbáltunk menekülni az éppen felvillanó reklám elől, érdekes módon minden csatornán éppen akkor kívántak valamit eladni. Szóval nem volt mód a menekülésre.

És miután már a hétköznapi közösségek egyébként is ütött-kopott állapotba kerültek, érkezett a társas életünk totális szétverésére szánt „atomcsapás”, az internet. A technikai fejlődés olyan foka, ahol megfordultak az addigi trendek, és nemcsak a lócák és televíziók világa tűnt el – közösségi értelemben –, hanem a gép kezdte uralni az egyes embert. Odaszögezte egy monitor és billentyű elé, és olyan illúziót gerjesztett, hogy nincs egyedül, hisz az úgynevezett közösségi hálón keresztül – micsoda körmönfont csapda – emberek sokaságához érhet el bárki. Nemhogy elérhet, hanem még társaloghat, sőt véleményt is mondhat bármiről. Egyesek kiélhetik torzult énjüket, amennyiben trágárság formájában tudatják elképzelésüket a világról, persze mindezt úgy, hogy közben nem mutatják az arcukat, és az sincs ott, akit éppen minősítenek.

Ezért aztán elenyésznek a találkozások lócán, kávéházban, kocsmában, házibulin vagy iskolák, munkahelyek közösségi tereiben. Ehelyett otthon ülünk, és újmagyarul kifejezve: csetelünk. Tökéletes kiteljesedése az elvtelen, embertelen világ ideáljának, a madáchi falanszteréletmódnak. Rabságban a szobában ülő testünk és rabságban a szellemünk, miközben egy élettelen gép vált társunkká. Nincs mit tenni, hisz az információkhoz való gyors hozzáférésnek számtalan előnye van modern korunkban, és a digitalizált világ már úgysem fordul vissza az analóg múltjába. Gyerekeink generációja nem is értené, nem is érti, miről beszélünk. A papírra vetett nosztalgia csupán a tévé kihalása ürügyén felrémlett elmélkedés részemről. Nosztalgia egy olyan kor után, amikor legalább szemtől szembe vitattuk meg a világ dolgait, még ha egy villogó fénycső is szolgáltatta az előzményt hozzá.

Nem kizárt, talán azt is megérjük, amikor megszámlálhatóan kevesen nézünk klasszikus formában televízióműsort. Jólesően vesszük majd tudomásul, amikor a képernyőn megjelenő műsorvezető így szól hozzánk: „Önök, néhány százan, ott ülnek már a készülék előtt? Nos, akkor kezdhetjük…”
 

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)