Sok évtizedes papi működésem során soha senkit nem láttam Isten nélkül meghalni – ezt Kerényi Lajos piarista szerzetes nyilatkozta több alkalommal. Márpedig Lajos atya véleményére, meglátásaira érdemes odafigyelni a témában, hiszen a piarista szerzetes régóta látogatja a magyarországi kórházakban fekvő betegeket, és felfoghatatlanul sokszor adta fel az utolsó kenetet a túlvilágra készülő haldoklóknak. Ha Lajos atya véleménye alapján azt nem is jelenthetjük ki egyértelműen, hogy minden haldokló megtér az utolsó pillanatban, de abban lehet valami, hogy a végórákban a legtöbben vissza/odatalálhatnak Istenhez.
Mindez annak fényében roppant érdekes, hogy itthon, de főképpen a fejlett országokban, sok esetben üresek vagy csak részben kihasználtak a templomok. Az embereknek csupán kis része gyakorolja vallását, éli meg hitét a mindennapokban, mondhatni, Isten nélkül élnek. Az, hogy valaki Istennel vagy nélküle éli életét, mindent meghatároz, rögtön az ember célját is az életben. A hívő, Istennel kapcsolatban levő ember ugyanis a földi életet átmenetinek, egyfajta bizonyítási lehetőségnek tekinti. Jó esetben abban a nyugalomban éli életét, hogy ha betartja Isten törvényeit, követi a parancsait, mindenekelőtt a szeretetparancsot, akkor üdvözülhet. Ebből fakadóan a vallásos ember nem lehet énközpontú és önző, nem gondolhat csak magára, hiszen ha így tenne, szembemenne a törvényekkel, amelyek egészséges keretet adnak és korlátokat jelentenek. Egy hívőnek törekednie kell párkapcsolatban élni, a Biblia embere önmagában, viszonyaitól megfosztva egyszerűen értelmezhetetlen. A teremtéstörténetben is ez áll: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” Vagyis a házasság az ember teremtettségi adottságaiból következik, hiszen az embert Isten férfivá és nővé teremtette. A Teremtés könyve a házasságról így fogalmaz: „A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” Aztán ennek az Istentől megáldott kapcsolatnak lesz, lehet a gyümölcse a gyermek, a hívő ember egyik legfontosabb földi célja.
Más a helyzet azoknál az embereknél, akik nem Istennel élik az életüket. Az ateistáknál már a földi célok kitűzése sem feltétlenül magától értetődő. Ha ugyanis abból indulnak ki, hogy Isten nincs, akkor nem létezhet a túlvilág és annak reményt adó ígérete sem. Vagyis marad a földi lét az „egyszer élünk” gondolatával együtt. S aki egyszer, csak itt a Földön él, az hajlamos úgy gondolkodni, hogy azt keresse, ami neki a legjobb. Belátható, hogy sokkal nehezebb így önfeláldozó döntéseket hozni, hiszen ha valaki a rövidke földi élete során nem magára gondol, és nem azt keresi, hogy neki mi a legjobb, akkor „elherdálja” az egyetlen lehetőségét. Természetesen ettől még a nem vallásos emberek is szerethetik a másikat, akarhatnak párkapcsolatban élni, gyermeket, gyermekeket vállalni. Ez azonban náluk csak belső késztetésből fakadhat, mert az isteni „elvárás”, az Úr parancsai nem befolyásolják őket döntéseikben.
