Sajnos nem olvastam, hogy a kedves felesége, Sárosdi művésznő is megnyilvánult volna a témában, pedig az mindig üdítő jelenség, amikor ő erősen hiányos öltözetben, a meglehetős kapatosság látszatát keltve – de lehet, hogy csak a mi szemünk téved – üvöltözik egy mikrofonba mindenféle trágárságokat Magyarország miniszterelnökével és annak szavazóival kapcsolatban – minden valószínűség szerint ­Schilling művész úr rendezésében.

Megnyilvánult viszont Gyurcsány Ferenc, az egyetlen potens politikus a baloldalon, aki nem szűnik naponta arról tájékoztatni bennünket, hogy készül a hatalomátvételre (amihez persze adott esetben nekünk is lesz néhány szavunk), és aki szintén lenácizta a miniszterelnököt, és vele együtt mindenkit, aki ezek után nem fordul szembe a kormánnyal. Sőt, Feri szerint nemcsak nácik vagyunk mi, magyarok, hanem erkölcstelen senkik is.

Az utóbbi években azt gondoltam, hogy ez a lemez már lejárt, és egy-két zavart elméjű egyéntől eltekintve – mint például Bartus László vagy Perintfalvi Rita, akiknek arról sincsen fogalmuk, hogy mi a különbség nácizmus és fasizmus között, vagy mint Karácsony Gergely, aki 2019-ben egyik első főpolgármesteri megszólalásában nácizta le Wass Albertet, és aki nyilván nem olvasott semmit Wass Alberttől, mert ha olvasott volna, tisztában lenne azzal, hogy hogyan vélekedett ő nácikról és nyilasokról – ma már senki nem náciz és fasisztáz le csak úgy senkit. Ahogyan nem „illik” zsidózni, úgy nem „illik” nácizni sem, és néhány éve mintha mindkettő megszűnt volna Magyarországon. Úgy látszik azonban, hogy tévedtem. A nácizás sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkezik, és sokkal sikeresebb – vagy sikeresebbnek gondolt – politikai kommunikációs fegyver annál, semhogy azt a baloldal csak úgy elhagyja.

A nácizást és a fasisztázást 1945 után Rákosi és a többi kommunista kezdte, akiknek a politikai ellenfeleiket volt szokásuk nácinak és fasisztának nyilvánítani – olyanokat, akik nyilvánvalóan nem voltak sem nácik, sem fasiszták, a szociáldemokratáktól a kisgazdákig. Akire ezt a bélyeget rásütötték, az vagy magától hagyott fel a közéleti tevékenységgel, vagy ha nem, akkor a fekete autó vitte el.

Rákosi két innovációval is előállt a témában. Egyrészt azzal, hogy bennünket, magyarokat, kollektíve minősített fasisztának, ami azért volt politikai innováció, mert abban az időben ugyan viszonylag elterjedt volt teljes nemzeteket kollektíve bűnösnek nyilvánítani, de az Rákosin kívül senkinek nem jutott eszébe, hogy azt a nemzetet nyilvánítsa kollektív bűnösnek, amelynek ő maga az első számú politikai vezetője – még ha nem is a nemzet saját akarata alapján. Így lettünk mi a „bűnös nemzet”, az „utolsó csatlós”, és így született Rákosi elvtárs azon állítólagos kifakadása, mely szerint nagyon nehéz kilencmillió fasisztával kommunizmust építeni. Akár elhangzott ez a mondás, akár nem, jól kifejezi azt, hogy mit gondolt valójában Rákosi a magyarokról. Nem árt tehát tisztában lennünk azzal, hogy amikor ma baloldali politikusok és értelmiségiek náciznak és fasisztáznak bennünket – gyakorlatilag mindenkit, aki szerintük nem megfelelő nézeteket vall, és szerintük nem megfelelően szavaz –, akkor ők Rákosi Mátyás nyomdokain járnak. Gyurcsány és Schilling értelmezésében én ma Fidesz-szavazóként éppen olyan náci vagyok, mint amilyen a nagyapám volt annak idején kisgazda szavazóként, éppen olyan nehéz velem liberális demokráciát építeni, mint amilyen nehéz volt vele a kommunizmust, és éppen úgy tekintenek rám ma, ahogyan nagyapámra tekintett Rákosi Mátyás.

Rákosi és a kommunisták másik innovációja egy szemantikai trükk volt: gyakorlatilag egyenlőségjelet tettek nácizmus és fasizmus közé, mintha ugyanarról lenne szó, majd a nácizmus szót fokozatosan elhagyva csak fasizmusról kezdtek beszélni, annak ellenére, hogy a kettő két különböző dolog. Fasizmus alatt azonban valójában a hitleri nemzetiszocialista rendszert értették. Erre a szócserére jó okuk volt, hiszen, ha a nácizmus – vagyis a nemzetiszocializmus – kifejezést használják, hamar kiderült volna, hogy nem a magyar jobboldal, hanem a szocialisták a rokon lelkek a nácikkal – hiszen egyik is szocialista, másik is szocia­lista. Ez igen kellemetlen lett volna a szocia­lizmust a kommunizmus előszobájaként pozicionáló kommunisták számára, és különösen kellemetlen lett volna azt követően, hogy a kommunista párt Magyar Szocialista Munkáspárt néven folytatta pályafutását 1956 után. Így tehát Kádár János és elvtársai (Kádár, Apró, Dögei) sem erőltették a nácizást, helyette ők is a fasiszta jelzőt használták előszeretettel, miközben valójában a nácikra gondoltak. Az 1956-ban utcára vonult tömeget Apró Antal nemes egyszerűséggel fasiszta csőcseléknek nevezte – volt kitől tanulnia Gyurcsánynak.

A kommunisták a szemantikai trükközést tovább folytatták azzal, hogy a fasiszta jelzőt együtt kezdték használni más jelzőkkel, mint horthysta, nacionalista, szélsőjobboldali, ellenforradalmi, reakciós; ezzel gyakorlatilag az összes ilyen jelzőt lehúzva a nácizmus szintjére. Így lettünk mi, magyar jobboldaliak – akik tiszteljük Horthy Miklóst, akik nacionalisták és reakciósok vagyunk – fasiszták, és ezzel együtt rögtön nácik.

A rendszerváltozás utáni magyarországi baloldalnak a rendszerváltozás előtti kommunistákkal való ideológiai folytonosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy alig két évvel az első szabad választás után ismét elővették a fasiszta-náci kártyát – teljes egészében a kommunista forgatókönyv alapján. Az MSZP, az SZDSZ és a mögöttük álló baloldali értelmiség Rákosi és Kádár politikai hagyományát követve ugyanúgy náciváddal illette az Antall-kormányt és annak vezető pártját, az MDF-et, ahogyan Rákosi fasisztázta a kisgazdákat, és Antall József sajnos ugyanúgy hagyta pártja egy részét leszalámizni, ahogyan annak idején a kisgazdák sem tudtak ellenállni a kommunista szalámipolitikának. Így esett, hogy a XX. század második felének egyik legjobb drámaírója nácinak nyilváníttatott, és politikusként a vezető kormánypártról leszalámiztatott – pusztán azért, mert a magyarság sorskérdéseiről magyar ésszel és szívvel mert gondolkodni, valamint mert a sok tekintetben valóban gyengén teljesítő Antall-kormánytól radikálisabb és a posztkommunistákkal szemben keményebb fellépést követelt. A baloldal olyannyira kifizetődőnek gondolta a fasisztázás és nácizás fenntartását, hogy időnként ők maguk építettek fel egy-egy karlendítős futóbolondot, mint például Szabó Albertet vagy Bácsfi Diá­nát, és ezeket a karlendítős futóbolondokat rendre próbálták összemosni a magyar jobboldallal. A náci/fasiszta veszély ellenében az 1990-es évek elején létrejött Demokratikus Charta újra meg újra reinkarnálódott és tüntetett az állítólagos rasszizmus és kirekesztés ellen.

2010 után támadt némi zavar a baloldali erőtérben. A kormányzó Fideszt nehéz volt nácivádakkal illetni, miután egyfelől a kormány a hazai zsidóságot beemelte a nemzeti együttműködés rendszerébe, másfelől pedig semmilyen politikai közösséget nem vállalt a Jobbikkal, sőt: fellépett a Magyar Gárda ellen. Így a Fideszt nem, csak a Jobbikot lehetett nácizni, amire az néhány alkalommal valóban rászolgált. Nem kellett már karlendítős futóbolondokat kreálni, teremtek azok maguktól is a Jobbik háza táján. Miután azonban a baloldal összeállt a Jobbikkal, nehéz lett volna elővenni a nácikártyát éppen a Fidesszel és a kormánnyal szemben, és a nácizás egy időre megszűnt a baloldal részéről. Ekkor gondoltuk azt, hogy legalább e tekintetben helyreállt a normális rend. Azonban csalódnunk kellett: néhány hete kiderült, hogy a normális rend a magyar politikában mégsem a nácizás hiánya, hanem az, hogy a baloldal nácizza a magyar jobboldalt, sőt: gyakran a magyarságot en bloc.

Éppen ezért szükséges az ideológiai és terminológiai tisztázás, amit az alábbiakban teszek meg sokunk nevében: konzervatívok vagyunk, jobboldaliak, nacionalisták, reakciósok, Horthy Miklós és a Horthy-rendszer tisztelői, Orbán Viktor szavazói és támogatói. De nem vagyunk fasiszták és kifejezetten nem vagyunk nemzetiszocialisták. Amennyiben azonban a baloldal politikai önkielégítésének elengedhetetlen része, hogy egyfajta szexuális ajzószerként folyamatosan nácizzanak bennünket, minket az sem zavar. D. Nagy Lajost – némileg módosítva – idézzük: Kösz, jól vagyunk.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Schilling Árpád (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)