Mensáros Lászlót 1984-ben, harminc év után hívták meg Debrecenbe, Az ügynök halálának főszerepére. Az előadást zajos várakozás, majd kirobbanó siker fogadta a városban, a debreceni és országos kritikák egyaránt dicsérték Mensárost, persze azzal a kíváncsi bekukkantással, amely 1984 szeptemberében a Hajdú-bihari Napló cikkírójában is felmerült:

Aztán az előzetes várakozások kihunytak, mert az előadások nézőit elsodorta a színpadról áradó varázslatos erő, a remek rendezés. Mensáros voltaképpen Debrecenbe költözött félig-meddig, sokat sétált a Nagyerdőben, nosztalgiázott, fiatalokkal beszélgetett, és nem mellesleg egy-két önálló estet is vállalt.

Minderről én persze semmit sem tudtam. Tizennégy évesen, a református kollégium kisdiákjaként vettem a hírt, hogy Mensáros Arany-versekkel és -balladákkal érkezik a könyvtárba. Egyrészt, hogy a szilen­ciumról igazoltan hiányozzak, másrészt lelkes ifjú irodalombarátként fél öt előtt valamennyivel már én is a nézőtéren ültem. Utólag látom csak, hogy a debreceni előadás után pár héttel a Kisalföldnek Mensáros beszélt arról, hogy miért éppen Arany-esttel készül:

Lassan negyven éve már, de néhány apróságra világosan emlékszem a debreceni könyvtárból. Először is a furcsa belépőre. Ősz, nemes arcú, de fáradt színész érkezett közénk. Lassan besétált középre, röviden végignézett a sokaságon, majd azt mondta, örül annak, hogy ilyen sokan kíváncsiak rá. De ha nem bánjuk – mivelhogy ő már öreg –, kér egy széket, ülve mondja majd a verseket, elnézést kér, de jobb lesz úgy, mint állva. Aztán megkezdődött a varázs, Mensáros László pedig Arany Jánossá, vagy pontosabban fogalmazzunk úgy, régi magyar úrrá változott úgy másfél órára.

Megelevenedett a magyar XIX. század, a maga nyelvi biztonságával, a kifejezésforma teljességével, zengő vagy éppen fakó hangon, méltósággal és tudással. Minden szónak értelmet adott, gondolatai pedig tettek, nem néma kiáltás, hanem állásfoglalás. Az irodalomkönyvekben már unásig olvasott-tanult holt anyag megelevenedett, erőre kapott. Arany leírt szavai felszálltak az éterbe, csillagként ragyogtak a versek, zúgtak a balladák. Szörnyűséges tragédiákon, bűnön, bűnhődésen át vezetett sorról sorra bennünket A walesi bárdokban, az Ágnes asszonyban, lehajtott fejjel sóhajtotta, hogy leteszi a lantot, majd buzdított helytállásra. Hogy „egyáltalán” létezik csendes lázadás, csak későbbi tapasztalat számomra, de hogy valójában mi is az, hogyan művelik, akkor és ott, 1984 őszén értettem meg a debreceni könyvárban. Napokig olvasgattam Arany Jánost utána, és mindmáig nagyokat hallgatok, ha valaki unalmasnak és kótyagosnak nevezi a költőt, hiszen akkor Mensárostól megtanultam, hogy a legnagyobb magyar költők egyike. Igen, drága Ady Endre, akkor is, ha tempóz, ha araszol – hiszen a csendes lázadás nem külsőség, mindig belülről fakad, úgy termékenyíti meg népünket, hazánkat, észrevétlenül árad ki emberről emberre.

S hogy ne panaszkodjatok, hanem alakítsátok a saját életeteket. Hiszen a szépség és jóság nem önmagától támad az emberben, hanem tettekkel, cselekedetekkel szabadítjuk rá a rosszra, hogy az örök viaskodás végén szeplőtelenül, győztesen álljunk ott mi, magunk, a megtisztult emberek.

Néhány évvel később Ablonczy László is látta, hallotta valahol Mensáros László Arany-estjét:

Talán így volt, igen. A színművészet legnagyobb varázsa, amikor a személyesség úgy oldódik fel az egyetemesben, hogy a néző sokszor képtelen felfejteni az élményanyag eredőit. Mindig ott lappang a titok, valami kimondhatatlan, a megtépázott élet mögött valami bölcs, eredeti tapasztalat, amely erőt és reménységet ad az utolsó pillanatig. A debreceni könyvtárban, az Egyetemi Színpadon, az Aranysárkányban, vagy a Butaságom történetében, de börtönben, száműzetésben, egyedül vagy szeretetben élve is, mindig és mindenhol. Talán Mensáros is arra gondolt mindvégig, hogy a nemesség mindannyiunkat kötelez.

Borítókép: Mensáros László (Forrás: Facebook)