Itt pedig engedjenek meg egy megjegyzést a háborúval kapcsolatban. Elítéljük az orosz agressziót, és kiállunk Ukrajna mellett. A szankciók lényege azonban az, hogy a másik félnek nagyobb kárt okozzunk, mint saját magunknak. Az EU részéről Oroszországgal szemben bevezetett büntetőintézkedések közül számos nekünk jobban fáj, mint nekik. Sőt akár térdre is kényszeríthetik Európát. Ezekkel a szankciókkal a brüsszeli elit lényegében a háború gazdasági hatását importálta Európába. De Gaulle tábornok híres idézete – melyet ő egykoron a washingtoni politikára vonatkoztatott – ma még inkább igaz Brüsszelre: „Biztosak lehetünk benne, hogy ők (az amerikaiak) minden ostobaságot elkövetnek, ami csak eszükbe jut, és még párat, ami minden képzeletet felülmúl.”
Mindezek a jelentések és eljárások egyértelműen politikai célokat szolgálnak. Általánosságban kettős veszélyt látok, két veszélyes megközelítési módot, amelyet a liberális baloldal alkalmaz. Az egyik az, amit én „a döntéshozatal kiszervezésének” nevezek: a helyi szintről a szövetségi szintre. Ez a cél az uniós intézmények (EP, Európai Bizottság, EU Bíróság) hatalmának bővítése a tagállamok rovására. A baloldal minden alkalmat megragad, hogy az EU hatásköreit kiterjessze, a tagországokét pedig megnyirbálja. Odáig jutottak, hogy olyan kompetenciákat bitorolnak, amelyeket az uniós szerződések egyértelműen és kifejezetten a tagállamok hatáskörébe utalnak, mint például a tömeges migráció, a családpolitika, az oktatás, a gyermekvédelem és most már az energiaellátás biztonsága is.
A második megközelítés az, hogy ideológiai keresztes hadjáratot folytatnak – a fent említett lopakodó jogalkotás eszközével –, és a progresszív értékeket semlegesnek és egyetemesnek akarják beállítani „olyan közös értékeknek, amelyekben mindannyian osztozunk”. Magyarországot azért büntetik, mert kiáll egy sor olyan hagyományos, közérthető érték mellett, amelyek mentén széles körű nemzeti konszenzus van. Például, hogy Magyarországnak meg kell védenie a nemzeti kultúra és a történelmi örökség fontosságát rögzítő alkotmányát, vagy azt, hogy az anya nő, az apa pedig férfi. Hogy a szexuális propagandának nincs helye az iskolákban és óvodákban. Ezek az elvek számunkra természetesek, de a baloldal számára gyűlöletesek.
A Magyarország és Lengyelország ellen indított 7. cikkely szerinti eljárás remek példája annak, hogy mi a probléma az EU-t jelenleg irányító liberális progresszív fősodorral (pontosabban: a neomarxista elittel). Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az európai keresztény-konzervatív kormányok ellen folytatott boszorkányüldözés egy politikai aktus, amelyet sután próbálnak jogi köntösbe bújtatni. A „jogállamiságot” általában az „európai értékek” „semleges” elemeként szokták feltüntetni – de az elmúlt években kiderült, hogy a „jogállamiság” vagy a „demokrácia” alatt ideológiai tartalmat értenek: azt, hogy a demokráciának liberálisnak kell lennie – vagy egyáltalán nem is demokrácia. Ebben az értelemben a „jogállamiságot” politikai furkósbotként használják azokkal szemben, akik el merészelnek térni a liberális vonaltól.
Ez súlyos következményekkel jár. Először is, a jogállamiság önmaga negligálásáig silányul. Másodszor, ez a farizeus magatartás éppen azokat az európai intézményeket hitelteleníti el, amelyeket a föderalisták erősíteni szándékoznak.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a beavatkozás – mind Magyarországon, mind Lengyelországban – mindig a baloldalt segíti a kormányon lévő konzervatívokkal szemben. Ez különösen kirívó ezekben az országokban, melyek oly sokáig szenvedtek a szovjet kommunista iga alatt. A 80-as évek végén, a 90-es évek elején bekövetkezett demokratikus átmenet csak részben volt sikeres, mivel a kommunisták megőrizték befolyásuk jelentős részét a politikában, a kultúrában, a médiában és a bíróságokon. Az EU „jogállamisági” boszorkányüldözése végső soron a posztkommunisták és örököseik érdekeit szolgálja azokkal szemben, akik a valódi demokráciáért és pluralizmusért harcolnak.
Miközben az EU formálisan az integráción, az „Európa népei közötti egyre szorosabb egységen” dolgozik, a gyakorlatban csak a széthúzást erősíti. Csak egy friss példa: miközben a magyar kormány az Európai Bizottsággal közösen azon munkálkodik, hogy minden félnek elfogadható megegyezés szülessen a Magyarországnak szánt uniós forrásokról, a baloldali európai parlamenti képviselők pedig folyamatosan a magyar tervek elutasítását sürgetik.
Mondanom sem kell, hogy ez nem az az Európa, amelyhez csatlakoztunk, és nem is az, amelyben élni szeretnénk. Vissza kell térnünk az Isten, haza, család hármasegységéhez, mely Európát a világ legszabadabb, legfejlettebb és legvirágzóbb térségévé tette, és el kell utasítanunk azokat az erőket, akik számára ez a fogalom teljesen idegen, és tevőlegesen ellenségesek a számunkra legkedvesebb értékekkel szemben.
Az erős Európához erős tagállamokra van szükség, nem pedig erős Brüsszelre. Az elmúlt évek válságai egyértelműen megtanítottak minket arra, hogy nem az eurokraták, hanem a hozzáértő, erős vezetők képesek előre vinni Európát – akiket polgártársaik választottak meg, hogy a nemzeti érdekeket szolgálják. Ez az, ami minket, magyar és francia hazafiakat nagyszerű szövetségesekké tesz, és ez az, amiért vállvetve küzdünk. Ez látszott Madame Le Pen budapesti látogatásán (ahol államfőknek kijáró fogadtatásban részesült), mikor Orbán Viktorral találkozott. Ezt tűnt ki abból is, hogy Jordan Bardella, a Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) elnöke felszólalt az első európai CPAC-rendezvényen tavasszal Budapesten, amelynek lebonyolításáért az az Alapjogokért Központ felelt, melyet itt van szerencsém képviselni önök között.
A magyar konzervatívok – köztük politikusok, értelmiségiek és nem utolsósorban az általam vezetett központ is – azon dolgoznak, hogy megvalósuljon a liberálisok rémálma: a valódi konzervatívok hatékony nemzetközi együttműködése. Ugyanis így győzhetjük le a baloldalt, így vehetjük vissza Európát, és így menthetjük meg civilizációnkat. Ez az érdekünk nekünk itt, ebben a teremben, de ami ennél is fontosabb, ez minden egyes európai érdeke (akár tisztában van ezzel, akár nem).
Ahogy Charles de Gaulle mondta: „A dicsőség csak azoknak adja magát, akik mindig is róla álmodtak.”
Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.
A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója
(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója által elmondott beszéd szerkesztett változata, mely az Identitás és Demokrácia pártcsalád szervezésében EU: a föderalizmustól az imperializmusig címen megtartott szemináriumon hangzott el a franciaországi Montpellier-ben szeptember 15-én)
Borítókép: Szánthó Miklós (Forrás: Alapjogokért Központ)
