idezojelek

Olasz jobboldal: kedvező kilátások

Hogyan lett Giorgia Meloni az első számú esélyes a miniszterelnöki székre?

Cikk kép: undefined
Fotó: FABIO CIMAGLIA

„Szemben a baloldali pártokkal, van egy közös víziónk” – húzza alá rendszeresen Giorgia Meloni. A szeptember 25-re kiírt parlamenti választást követően Olaszország első női miniszterelnöki címére aspiráló politikus kijelentése a három nagy jobboldali párt szövetségére vonatkozik. A Matteo Salvini vezette Liga, Silvio Berlusconi pártja, a Hajrá, Olaszország! és Meloni formációja, az Olasz Testvérek (valamint a Mérsékeltek nevű kisebb centrista csoport) szövetsége a korábbi ellentétek fényében meglepően fegyelmezetten, az egyéni érdekeket háttérbe szorítva állt föl augusztus elejére. Az egyéni körzetekben közös jelölteket állítottak, és elfogadtak egy közös programot. Annak címe tükrözi is a víziót: „Per l’Italia” – Olaszországért, tehát az olasz érdekekért, az olasz választókért. Eközben a baloldalon nem jött létre ilyen széles választási szövetség, mi több, egymásnak a közvélemény előtt üzengettek a pártok, és komoly belső vitákkal is szembe kellett nézniük a kampány kezdetén. A konzervatív erők a kutatások és a sajtó jó része szerint is többségre tehetnek szert mind a két kamarában, és sokan biztosra veszik, hogy ugyanebben a formában kormányozhatnak is.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A helyzet azonban nem ennyire egyértelmű, még ha igaz is: az elmúlt bő évtizedben soha nem volt akkora esély jobboldali kormányalakításra Olaszországban, mint most. Ennek egyik oka, hogy a választók azt érezhetik, a háttérmegállapodások és a választások utáni koalíciós egyezkedések, sokszor a közvélemény előtt addig ismeretlen miniszterelnökök mögött felálló kabinetek időszakát követően ezúttal olyan kormány alakulhat, amelyet az egyik választási szövetség világosan megígért a kampány során. A másik ok: a családközpontú, az illegális migrációnak gátat szabni célzó Olaszország víziója nemcsak egy vonzó idea, de Salvini korábbi belügyminisztersége bizonyította – meg is valósítható. Számos tényező állhat azonban ennek útjában. Mielőtt ezekre rátérünk, nézzük, mi vezetett oda, hogy egyrészt a most szövetkező jobbközép pártok esélyessé léptek elő, másrészt közülük Giorgia Meloni várhatja leginkább bizakodva szeptember 25-ét.

2018-ban hasonló felállással vágtak neki a most szövetkező pártok a választásnak, de akkor nem sikerült megszerezniük a mandátumok többségét. Így pedig a megszokottnak mondható koalíciós háttér-megállapodások után állt fel az új kétpárti kormány. Hiába köszönhette megerősödését mind a magát rendszerellenesnek valló, baloldali Öt Csillag Mozgalom (M5S), mind a jobboldali, konzervatív Liga is annak, hogy a választóknak egyre inkább elege volt a pártok átláthatatlan egyezkedéseinek eredményeként létrejövő kormányokból, végül kettejük nagykoalíciója is egy politikai kényszerházasság eredményeként alakult ki. Annak összetartására egy a közvélemény előtt addig ismeretlen egyetemi professzort, Giuseppe Contét kérték fel. (A Magyarországon is jól ismert módszer eddig jól működött Olaszországban, a „függetlennek” mondott jelöltek valahogy mindig a baloldali-globalista pártok köreiből kerülnek ki. Ezt Conte azóta befutott pályája is bizonyította; időközben átvette az Öt Csillag Mozgalom vezetését.)

A nagykoalíció csak bő egy évet élt meg, de ez az időszak is elegendő volt a belügyminisztériumot irányító Salvininak arra, hogy bizonyítsa: amit Magyarország elsőként megtett a szárazföldön, azt Olaszország elsőként megteheti a tengeren. Felvette a harcot az ellenőrizetlen illegális bevándorlással. Egyúttal azt is megmutatta, hogy még folyamatos koal­íciós egyeztetési kényszer alatt is sikeres lehet az a politika, amely nem várja Washington, Párizs, Berlin, Brüsszel, Moszkva vagy Isztambul bólintását, hanem igyekszik a saját szavazóinak vázolt értékekből és az ezekből következtetett olasz érdekekből levezetni cselekvését. Olyannyira sikeres, hogy a Liga 2019 augusztusára javarészt baloldali koalíciós társának kárára megduplázta támogatottságát, és egy akkor rendezett választáson a szavazatok negyven százalékában reménykedhetett volna. Salvini ebben bízva felmondta a koalíciót. Úgy kalkulált, hogy egy előre hozott választást követően tisztán jobboldali kormányt vezetve tudja még erősebben képviselni a családbarát, a segélyek helyett munkahelyteremtésre koncentráló programját.

Sergio Mattarella államfő azonban nem oszlatta fel a parlamentet, hanem újabb háttér-megállapodásokat sürgetett, amelynek eredményeként Conte maradt a kormányfő, a Ligát pedig a globalista Demokrata Párt és kisebb baloldali csoportok váltották a kormányban. Ez a szövetség sem volt azonban hosszabb életű annál, mint az olasz kormányok többsége. Működésének végét a Demokrata Párt szakadása már előre jelezte, majd végül 2021 februárjában került rá sor, amikor a Demokrata Pártból kivált korábbi miniszterelnök, a politikai túléléséért azóta is manőverező Matteo Renzi visszahívta két miniszterét, és megvonta a bizalmat a kabinettől. Ismételt egyeztetéseket követően Mattarella egységkormányt hívott életre a Harvardon végzett pénzügyi szakember, az euró egyik atyja, az Európai Központi Bank korábbi elnöke, Mario Draghi vezetésével.

Salvini úgy döntött, hogy ismét belép az egységkormányba, ezzel pedig felgyorsította választóinak átszivárgását Giorgia Melonihoz, amely folyamat akkor kezdődött a jobboldalon, amikor a Liga robbantotta az első Conte-kabinetet. A szavazók egy jelentős része az akkori döntést úgy ítélte meg, hogy a Liga vezetőjének fontosabb volt kockára tenni az addigi eredményeket a bizonytalan miniszterelnöki székért. Az addig 5–7 százalékon álló Olasz Testvérek töretlen erősödésnek indult, a folyamatot pedig felgyorsította, hogy a Liga tavaly februárban visszalépett a kormányba, csakhogy egy sokkal súlytalanabb helyzetbe. A Draghi-kabinetben már nem az övék volt a bevándorlás tekintetében kulcsfontosságú belügyminiszteri szék. Salvininak a korábbi határozott döntéseivel felépített nimbuszát gyengítette, hogy kormányról próbálta kritizálni minisztertársát, a belügyekért felelő demokrata pártos Luciana Lamorgesét – minden eredmény nélkül.

Eközben Meloninak ez az időszak valódi politikai jutalomjáték volt; a koronavírus-járvány, majd a háború kitörése utáni hónapok mind jobban begyűrűző energiaválságában az egyetlen, mérhető támogatottságot felmutatni tudó ellenzéki párt még tovább tudott erősödni – jobbára a Liga kárára. Az augusztusban kezdődő választási kampányra már úgy fordultak rá, hogy az Olaszország Testvérei 24, a Liga 14 százalékon állt, és azóta az olló a közvélemény-kutatások szerint még tovább nyílt közöttük (Berlusconi Hajrá, Olaszországa nyolc százalék körül stabilizálta magát). Nemcsak a választókkal, de regionális szinten politikusokkal kapcsolatban is megfigyelhető átszivárgás a két párt között, s olykor Salvini és Meloni között személyes ellentét is érzékelhető.

A szuverenista fordulatban bízók szempontjából annál kedvezőbb meglepetés volt, mennyire zökkenőmentesen sikerült a jobboldali szövetség megkötése a kampány kezdetén. Ebben alighanem Silvio Berlusconinak nagy szerepe volt, aki minden rutinját bevetve tudott közvetíteni Salvini és Meloni között (mindezért cserébe lehet, hogy azt kérte, ha sikerülne megváltoztatni az alkotmányt és közvetlenül választani az államfőt, ő legyen a közös jelölt). Szintén kedvező körülménynek bizonyult, hogy júniusban helyhatósági választást tartottak, amelynek az eredményei igazolták a közvélemény-kutatásokat; az Olaszország Testvérei egyértelműen a legerősebb párt országosan, így jóval kevesebb feszültséggel jár a mostani együttműködés, mintha két, közel egyforma támogatottságú jobboldali párt versengene a szuverenista szavazókért és a konzervatív tábor vezetéséért.

Miután az elmúlt hónapokban folyamatosan kritizálta az egységkormányt, Giorgia Meloni nem teheti meg, hogy minden üzenete ne arról szóljon: eljött az idő, hogy ő vezesse az országot. Alighanem Salvinit is vigasztalja valamelyest, hogy miniszterelnöki ambícióit nem ebben a rendkívül kényes gazdasági és nemzetközi helyzetben kell megpróbálnia valóra váltani. Megállapodásuk szerint az lesz a miniszterelnök a jobboldali szövetség kormányra kerülése esetén, akinek a pártja több szavazatot kap – a jelenlegi támogatottsági arányokat tekintve mindez csak formaság.

Az ország óriási kihívások elé néz a következő hónapokban. Feltehetően ez volt az oka annak, hogy Mario Draghi a nyáron kiprovokálta saját kormánya bukását, de legalábbis nem mozgatott meg minden követ, hogy egyben tartsa azt. Tette ezt vagy azért, hogy nimbuszát megóvva vonuljon be a történelemkönyvekbe, vagy azért, hogy ne nehezítse kormányzati kudarc abban, hogy esetlegesen újabb komoly nemzetközi pozíciót töltsön be akár a NATO-főtitkári, akár a Világbank vezetői székét elfoglalva. Az sem kizárt, hogy egy esetlegesen komoly gazdasági kudarc után összeomló jobboldali kormányzat után szeretne tavasszal „megváltóként” visszatérni a hatalomba. Akárhogy is, a kormányzás lehetőségét amolyan forró krumpliként eldobta magától, és ez a krumpli most Giorgia Meloni felé repül.

A szerző a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója, lengyel-olasz szakértő

Borítókép: Giorgia Meloni, a jobboldali Olasz Testvérek vezetője (Fotó: EPA/Fabio Cimaglia)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Fricz Tamás avatarja
Fricz Tamás

Az unió radikális átalakítása

Ambrus-Jobbágyi Zsófia avatarja
Ambrus-Jobbágyi Zsófia

Ursula, a nő!

Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Merénylők, árulók, gazemberek

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Egy szabadkőműves önleleplezése

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.