Annak idején a kommunista mozgalomban nagy hagyománya volt annak, hogy a történelmet utólagosan nemcsak újraértelmezik, de egyenesen újraírják. „A múltat végképp eltörölni…” – szól az Internacionálé ismert sora is, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ezen bizony a vörösök nemcsak a múltbéli társadalmi viszonyoknak, de magának a történelemnek az eltörlését is értették. Az ember azt gondolná, hogy ez a rossz politikai hagyomány a kommunistákkal együtt már végleg kimúlt a XXI. századra, de sajnos mindig vannak, akik a gyakorlatot továbbviszik.
A rendszerváltás után átalakuló magyar baloldal újradefiniálta önmagát, amikor az egypártrendszer apparátusát fenntartó, szocializmust építő kommunistákból szociáldemokratává metamorfizálódtak. Tisztelet persze a kivételnek, akik tényleg meggyőződéses szocdemként csatlakoztak a megalakuló Magyar Szocialista Párthoz vagy az azt körülölelő balliberális holdudvarhoz, bár sajnos a hagyományos kommunista beidegződéseket az ő megjelenésük sem tudta kigyomlálni a működésükből.
Az, hogy miként is működik ez a balliberális értelmiség, főként azok munkássága alapján szűrhető le, akik rendszeresen hangot adnak a véleményüknek, leginkább – az olvasókat cseppet sem kímélve – hosszú és unalmas publicisztikák formájában, mint például Lengyel László. Ő az a közgazdász-politológus, akinek az elemzései valahogy mindig félresikerülnek, akinek a politikai jóslatai még a 444.hu szerint is „nemhogy nem szoktak bejönni, hanem egyszerűen soha nem jönnek be”, és aki a fent említett, korábban kommunistákra jellemző gyakorlat szerint cikkeiben rendszeresen újraértelmezi a közelmúltat.
