Mielőtt bárki kétségbeesve lökné félre a jegyzetet a rémisztő cím miatt, le kell szögezni, nem tudománynak álcázott idegen szavak tucatjainak lavinája következik. Egyetlen kérdés motoszkál a háttérben: vajon a civilizáció egyenértékű a modernizáció fejlődésével? Mert ha igen, akkor talán nagyobb a baj, mint ha fel sem találtuk volna mondjuk az elektromos áramot. Annál is inkább, mert napjaink mindenkit érintő kérdése egyébként is az áramellátás és annak megfizethető, még inkább megfizethetetlen volta. Azon már hetek óta túl vagyunk, hogy nem található kézzelfogható, objektív ok az áram és a földgáz árának világpiacon történő emelkedésére, leszámítva a kétszínű politikai gyakorlat kiváltotta tőzsdei manipulációt.

Mindig is az volt a vezérelv, legalábbis a jót és tisztességet feltételező közösségekben, hogy a „modern” a fejlődés egyik minősített jelzője. Időnként persze kiderült egy-egy modernnek kikiáltott csodáról például az avantgárd világában, hogy a művészetnek álcázott „abszurditás” nem feltétlenül jobb az elődök munkáinál. Az időnként kibékíthetetlennek tűnő vita a tudomány és a vallás összefüggésében nem más, mint az objektivitás mellőzése. Bizonyos megvilágításban a vallás és az abban meglévő erkölcsi értékek magát a civilizáció megtartását jelentik, míg a tudomány, így a modernizáció az örökös „kíváncsiság” területe. Együttesen az eszme és a gyakorlat egységét szimbolizálják az emberi létezés alapértékei közepette. Mert nincs eszme nélküli valóság.

Napjaink politikusai közül egyre többen képtelenek a normalitás minimumához visszalépni, inkább a modernizáció vívmányai mögé próbálnak megbújni félresikerült ötleteikkel. Csupán azt felejtik el, hogy a modernség nem egyenlő az átláthatatlannal, hiszen egy jelenség minél inkább a tudomány által bizonyított, annál tisztábban kivehető annak szándéka. Századunk, a XXI. század meglepetése mindannyiunknak – még a politikai elitnek is – az, hogy a legújabb, modern technoló­giákkal kezdjük elveszíteni a civilizáció által korábban nyújtott biztonságérzetünket. Néhány aktuális példánál maradva, miközben nem állt le az energiatermelés, hisz van alapanyag, egyszer csak mégis nehezebb beszerezni és eljuttatni az áramot a fogyasztókhoz. És miért kell a korábbi normális ár sokszorosát fizetni, ha az előállítás költsége nem is növekedett? A legdühítőbb, hogy bizonyos erőterek lenézik és ezzel elárulják a civilizált embert, azt gondolván, nem vagyunk képesek megkülönböztetni a modern kor kihívásait a politikai aljasságtól.

Még mélyebbre ásva eme ingoványos síkságon – modern és civilizáló összefüggése –, elképedve tapasztaljuk, hogy a modernizáció immáron a civilizációnk elpusztítására szakosodott. Hogyan értelmezhető másként az az irgalmatlan fegyverarzenál, amely a klasszikus győzelem sikerét nem képes garantálni, hanem éppen ellenkezőleg, az emberiség, vagyis civilizációnk kipusztítására alkalmas? A drónsereg, a nukleá­ris fegyverzet, a szinte felfoghatatlan hatást kiváltani képes űrfegyverek nem győzni segítik a tulajdonosaikat, hanem kivéreztetni a még pislákoló civilizációnk fényeit. Bevetésük a teljes és visszafordíthatatlan sötétséget hozná a Föld lakóira. Amennyiben ez így folytatódik, ez lesz a modernizáció kétes értékű „győzelme” a civilizáció fölött, egyszer és mindenkorra.