A legutóbbi, de azóta is hullámokban velünk élő Covid-járvány globális költségszámsora is lelógna a papírról. Bárhol is éljünk a földgolyón, mindenhol élni és érezni akarunk, nem pedig roncsokként vegetálni és meghalni idő előtt – a példámtól nem ellépve, mondjuk egy lélegeztetőgép alatt fuldokolva. 

Másfelől ugyanazok az emberek, akik békeidőben orvosi szobákban, laborokban, vagy akár mint szülők a családon belül mindent megtesznek az életért, mert ez természetük jobbik fele, rezzenéstelen arccal – és erre legelevenebb példa az orosz–ukrán háború – a lélek ördög vezérelte felének sugalmazására számolatlanul pusztítanak el gyermeket, fiatalt, öreget és aggastyánt a háborúk poklában. 

És nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy a békeidő életmegtartó, együttérző világa hogyan vált egyik pillanatról a másikra a halál futószalagját szolgáló közönnyé, vagy mi abban a ráció, hogy a társadalmak tíz- és százmilliárdokat költenek az életek megtartására, ezzel párhuzamosan ugyanezeknek a létközösségeknek a katonai „felkentjei” az életek elvesztésének szándékával még annál is többet pocsékolnak, pocsékoltatnak el?

Az orvosi szakmára felesküdteknek megtébolyodás nélkül feldolgozható-e, hogy békeidőben azért tesznek meg mindent, hogy életeket mentsenek, a háborúk időszakában pedig a harcban álló felek önként és dalolva szállítják számukra ugyanazt az emberanyagot, amelyet eddig gyógyítottak, hogy esküjükhöz híven ismételten ugyanazok életének megtartásáért küzdjenek, akiknél ez még egyáltalán lehetséges? 

Ki és hol számol el a tengernyi halottal? Hiszen a létezés ajándékát a háborúk lezárása még egyetlen esetben sem adta vissza azoknak, akiktől egyszer már erőszakkal elvették.

Egy ledobott bomba életet nem, halált annál inkább adhat. Egy löveg árából elvégzett műtét, transzplantáció, utó- és gyógykezelés viszont kizárólag az életet jelentheti. Azokét is, akik a harc hevében úgy gondolják, a háború egy majdani jobb élet forrása lesz. 

A háborúpárti döntéshozók a békekötés késlekedésének minden egyes napjával csak a halottak számát szaporítják és vétkes cinkossággal halogatják a választ az élet feloldásra váró paradoxonjára, ami úgy hangzik: 

Ennek jegyében kívánom, hogy köttessék béke és lehessünk büszkék az emberi faj ezt mielőbb belátó és felismerő képességére.
 

A szerző színművész

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)