Természetesen a szociális rendszer nem tudta tökéletesen lekövetni a változásokat, így ideiglenes megoldások után nézett a francia állam, ami sajnos napjainkra állandósulni látszik. A lakhatás komoly problémákat okozott, sokan kerestek fedelet a fejük fölé állandó jövedelem és pénz nélkül, így ideiglenesen külvárosi nagy lakótelepekbe igyekeztek telepíteni ezeket a családokat. Ezek a lakótömbök az évek során bezárult, túlnépesedett enklávékká váltak, munkalehetőség nélkül, hiányos ellátási rendszerrel (egészségügy, iskola, rendfenntartás), így az oda megszülető másod- és harmadgenerációs bevándorlók már sokszor nem kapnak lehetőséget sem arra, hogy kitörjenek ebből a buborékból, sokaknak ezért a bűn világa nyújtja az egyetlen alternatívát.

Fontos kiemelni az identitás kérdését is. A bevándorlók jellemzően vagy az arab kultúrkörhöz tartozó államokból jönnek, vagy a szubszaharai Afrikából – mindkét térség jellemzően kollektivista, fontos számukra a család, a vallás, a faluközösség, ugyanakkor Franciaország (és a politikai értelemben vett Nyugat) alapvetően individualista. Ez az eltérés azt a benyomást kelti a bevándorlócsaládból származó fiatalokban, hogy az addig istenségként tisztelt családapa vagy a család legidősebb tagja Franciaországban semmivel sem áll felette, mindenki egyenlő, az iskolában azt tanítják neki, hogy a saját álmaiért dolgozzon, és senkinek nincs joga korlátozni ebben. Ugyan az oktatásban ezt jóhiszeműen, motiváció gyanánt mesélik a gyerekeknek, mégis azoknál, akik olyan identitászavarban szenvednek, hogy se nem tartoznak szülőhazájukhoz, se nem franciák, frusztráltak a társadalmi helyzetük miatt, rossz körülmények között élnek, és ezek után az autoritás kérdésében is zavar támad bennük: teljes káoszhoz vezet. A káosz és a frusztráció pedig sokszor vezet ahhoz, hogy ezek a fiatalok identitást keresnek maguknak: ezt utcai bandákban vagy a vallásban találják meg. Így találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók vagy valamely bűnszervezet tagjai és folyamatos összeütközésben állnak a törvénnyel, vagy könnyen radikalizálódnak és szélsőséges iszlamista szervezetekhez csatlakoznak.

Természetesen ez nem helyes, de a kilátástalan helyzetben nem okolható kizárólag az egyén ezért, hisz ezért a viselkedésért nem kizárólag ő a hibás – sokkal inkább az a társadalmi status quo, ami kialakult Franciaországban. Lyonban a lopás ma már olyan mértékű, hogy a boltban vásárlás után a biztonsági őr tüzetesen átvizsgálja mindenkinek a táskáját, aki ki szeretne lépni a boltból, és alaposan összehasonlítja a blokkon szereplő listával. Másik példa erre, hogy a tömegközlekedésben és az utcán alig látni embereket, akik a telefonjukat nyomkodnák. Ez összességében pozitív, de a mögötte meghúzódó ok, hogy a lopás olyan mértéket öltött, hogy ha az ember egy buszon előveszi a telefonját, sajnos jó esélye van rá, hogy perceken belül valaki kikapja a kezéből és elszalad vele. Íratlan szabály, hogy éjszakánként a nők egyedül vagy férfi kíséret nélkül nem járhatnak az utcán, mert nagyon hamar atrocitás érheti őket. Ez még úgy is igaz, hogy Lyon az agglomerációt leszámítva csupán egy félmillió lakosú város, nem óriásmetropolisz, mint például Párizs. Közismert, hogy a nagyvárosok (sokszor: fővárosok) mindig rosszabb közbiztonsággal rendelkeznek, egyszerűen a hatalmas embertömeg és a kulturális olvasztótégely jellegük miatt. Mégis, ebben a közepes méretű városban sokkal kevésbé érzi biztonságban magát az ember, mint például Budapesten.

Sajnálatos történet ez, hiszen nincs, aki megvédené a gazdag francia kultúrát és félő, hogy az elkövetkezendő évtizedek alatt a túlzott beolvasztás és az ideológiai nemtörődömség martalékává válik az, ami oly sokáig példaként szolgált a világ országainak. Most is példaként tekintünk rá, de ma már inkább elrettentésként szolgál, mi történik akkor, ha egy nemzet elveszti kultúráját és értékrendjét.

A szerző az MCC Nemzetközi Kapcsolatok Iskolájának hallgatója

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Europress/AFP/Jeff Pachoud)