2022 márciusában a francia belügyminisztérium kiadott egy jelentést, amely a legveszélyesebb francia városok listáját tartalmazta. A lista harmadik helyét Lyon foglalta el, amely sajnos kiérdemelten került a dobogóra. A jelenlegi helyzet mögött azonban éveken át tartó elhibázott politika húzódik meg, ezt pedig gyakorlatilag mindenki felismeri az országban, mégsem tesz senki semmit.
Magyarországon sokaknak az a kép él a fejében, hogy Franciaország szociálisan nagyon fejlett, gazdag jóléti állam, ahol minden a kultúráról és a francia forradalom hangzatos jelszavairól szól. Ez ugyan kissé költői túlzás, de egyértelműen pozitív kép él mindenkiben az ottani mindennapokról. Így kifejezetten sokkoló élmény megérkezni az országba és hamar felismerni: komoly problémák vannak Franciaországban. Bár a kár mértéke eltérő, jellemzően a nagyvárosok, illetve a déli régiók érintettek a problémában, így is kijelenthető, hogy a krízis jellege országos. A félrekezelt migrációs válság mára olyan problémává fejlődött, amely nemcsak a határvédelmet érintő kérdéseket jelenti, hanem a lakhatást, a munkaerőpiaci kérdéseket, az oktatást, a közbiztonságot, a vallást és még számos egyéb területet magába foglal. A kapcsolat megkérdőjelezhetetlen: azok a városok, amelyek az említett listán szerepelnek, mind olyanok, ahol nagyon magas a bevándorló hátterű lakosok aránya – a lista első három helye: 1. Párizs; 2. Marseille; 3. Lyon.
Elsőre talán nem tűnhet logikusnak, hogy a sok bevándorló letelepítéséből hogyan következhet a számos szociális vagy politikai probléma. Óvakodni kell azoktól a narratíváktól, amelyek arra hivatkoznak, hogy ez egyszerűen a bevándorlók problémája, hiszen nem képesek beilleszkedni vagy „kevésbé kulturáltak” lennének, mint európai testvéreik. Ugyanakkor nem lehet a krízis teljes egészét a kormányzat számlájára sem írni, hiszen az ő lehetőségeik is sokszor limitáltak. A válasz a kettő között keresendő: az integráció problémája a két oldal közös hibája.
Az országba érkező bevándorlók sokszor korábbi francia gyarmatról érkeznek, ennek köszönhetően nekik nem kell megküzdeniük nyelvi problémákkal, illetve az adminisztráció is sok esetben felgyorsul, például gyorsított eljárással kaphatnak állampolgárságot. Ez évtizedek óta így van, a nagy migrációs hullámok során sem módosítottak ezen, ennek eredményeképp pedig rohamosan nőtt azok száma, akik így a francia szociális ellátórendszer segélyeire és juttatásaira jogosultak, sőt igénylik is, hiszen jellemzően szegény területekről érkező, munkanélküli, nagycsaládos emberek érkeznek az országba. Ez óriási terhet ró a dolgozó népességre, akiknek el kell tartaniuk ezt az egyre nagyobb tömeget.
Természetesen a szociális rendszer nem tudta tökéletesen lekövetni a változásokat, így ideiglenes megoldások után nézett a francia állam, ami sajnos napjainkra állandósulni látszik. A lakhatás komoly problémákat okozott, sokan kerestek fedelet a fejük fölé állandó jövedelem és pénz nélkül, így ideiglenesen külvárosi nagy lakótelepekbe igyekeztek telepíteni ezeket a családokat. Ezek a lakótömbök az évek során bezárult, túlnépesedett enklávékká váltak, munkalehetőség nélkül, hiányos ellátási rendszerrel (egészségügy, iskola, rendfenntartás), így az oda megszülető másod- és harmadgenerációs bevándorlók már sokszor nem kapnak lehetőséget sem arra, hogy kitörjenek ebből a buborékból, sokaknak ezért a bűn világa nyújtja az egyetlen alternatívát.
Fontos kiemelni az identitás kérdését is. A bevándorlók jellemzően vagy az arab kultúrkörhöz tartozó államokból jönnek, vagy a szubszaharai Afrikából – mindkét térség jellemzően kollektivista, fontos számukra a család, a vallás, a faluközösség, ugyanakkor Franciaország (és a politikai értelemben vett Nyugat) alapvetően individualista. Ez az eltérés azt a benyomást kelti a bevándorlócsaládból származó fiatalokban, hogy az addig istenségként tisztelt családapa vagy a család legidősebb tagja Franciaországban semmivel sem áll felette, mindenki egyenlő, az iskolában azt tanítják neki, hogy a saját álmaiért dolgozzon, és senkinek nincs joga korlátozni ebben. Ugyan az oktatásban ezt jóhiszeműen, motiváció gyanánt mesélik a gyerekeknek, mégis azoknál, akik olyan identitászavarban szenvednek, hogy se nem tartoznak szülőhazájukhoz, se nem franciák, frusztráltak a társadalmi helyzetük miatt, rossz körülmények között élnek, és ezek után az autoritás kérdésében is zavar támad bennük: teljes káoszhoz vezet. A káosz és a frusztráció pedig sokszor vezet ahhoz, hogy ezek a fiatalok identitást keresnek maguknak: ezt utcai bandákban vagy a vallásban találják meg. Így találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók vagy valamely bűnszervezet tagjai és folyamatos összeütközésben állnak a törvénnyel, vagy könnyen radikalizálódnak és szélsőséges iszlamista szervezetekhez csatlakoznak.
Természetesen ez nem helyes, de a kilátástalan helyzetben nem okolható kizárólag az egyén ezért, hisz ezért a viselkedésért nem kizárólag ő a hibás – sokkal inkább az a társadalmi status quo, ami kialakult Franciaországban. Lyonban a lopás ma már olyan mértékű, hogy a boltban vásárlás után a biztonsági őr tüzetesen átvizsgálja mindenkinek a táskáját, aki ki szeretne lépni a boltból, és alaposan összehasonlítja a blokkon szereplő listával. Másik példa erre, hogy a tömegközlekedésben és az utcán alig látni embereket, akik a telefonjukat nyomkodnák. Ez összességében pozitív, de a mögötte meghúzódó ok, hogy a lopás olyan mértéket öltött, hogy ha az ember egy buszon előveszi a telefonját, sajnos jó esélye van rá, hogy perceken belül valaki kikapja a kezéből és elszalad vele. Íratlan szabály, hogy éjszakánként a nők egyedül vagy férfi kíséret nélkül nem járhatnak az utcán, mert nagyon hamar atrocitás érheti őket. Ez még úgy is igaz, hogy Lyon az agglomerációt leszámítva csupán egy félmillió lakosú város, nem óriásmetropolisz, mint például Párizs. Közismert, hogy a nagyvárosok (sokszor: fővárosok) mindig rosszabb közbiztonsággal rendelkeznek, egyszerűen a hatalmas embertömeg és a kulturális olvasztótégely jellegük miatt. Mégis, ebben a közepes méretű városban sokkal kevésbé érzi biztonságban magát az ember, mint például Budapesten.
Sajnálatos történet ez, hiszen nincs, aki megvédené a gazdag francia kultúrát és félő, hogy az elkövetkezendő évtizedek alatt a túlzott beolvasztás és az ideológiai nemtörődömség martalékává válik az, ami oly sokáig példaként szolgált a világ országainak. Most is példaként tekintünk rá, de ma már inkább elrettentésként szolgál, mi történik akkor, ha egy nemzet elveszti kultúráját és értékrendjét.
A szerző az MCC Nemzetközi Kapcsolatok Iskolájának hallgatója
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Europress/AFP/Jeff Pachoud)
