Ilyesmit csak az Egyesült Államok arrogáns, pökhendi, a birodalmi gőgtől felhevült demokrata nagykövetei, ügyvivői engednek meg maguknak, akik úgy viselkednek, mintha „ők sz…rták volna e földet is alánk”. Mint például a Budapestre nemrég kinevezett David Pressman, aki rövid ittléte alatt már annyi sz…rt kavart, hogy az ember csak befogott orral mer a Szabadság téri nagykövetség felé menni, mert ott nagyon bűzlik valami. De hagyjuk is Pressmant, ő teszi a dolgát, amivel megbízták. Mikor érdekelte az Egyesült Államokat a nemzetközi jog, a másik ország szuverenitása, a diplomácia, ha a saját érdekeiről volt szó? Örülhetünk, ha nem rakéták robbanására ébredünk, mint oly sok nép az elmúlt évtizedekben.

De itt vannak a mi drága bíróink, akik egy füttyentésre a gazdi lábához szaladnak, s nyilván elpanaszolják neki a dialektikus és történelmi mindenszarizmus összes tételét a diktatúráról, a sajtószabadság hiányáról, de főképpen a magyar igazságügyre nehezedő kormányzati nyomásról, amelynek persze ők, ők ketten mindenképpen hősiesen ellenállnak, de ha már rakétákat nem küldenek, drága Mr. Pressman, legyen méltó a nevére és gyakoroljon nyomást a kormányra, ha lehet, kezicsókolom, nagyságos úr. De egyébként ha mást nem is, ők szívesen adnak tanácsot bármelyik civil szervezetnek, ahova némi dollárok gurulnak.

Matusik Tamás és Vasvári Csaba. Jegyezzük meg ezt a két nevet!

Bár aki járatos a magyar közéletben, régóta ismeri őket, különösen Vasvárit. Még szerencse, hogy hibás és gyalázatos döntéseit másodfokon kijavították. De elnézést, ők a bírálhatatlan bírák, döntéseiket és személyüket nem illik és nem is szabad kritizálni, mert hamar a tárgyalóteremben találja magát az ember, ahol aztán el is ítélik, minő véletlen! Pedig hát sokszor az a véleménye az egyszeri magyar embernek, hogy egyes bírák nemhogy igazságot, de még jogot sem szolgáltatnak hazánkban. De nem, Matusik és Vasvári bíró urak nem ilyenek, náluk a jognak és az igazságosságnak az asztalánál mindenki egyformán foglal helyet, s a szellem napvilága úgy ragyogja be házukat, hogy még éjszaka is áramot termel a napelem-atomerőmű. Vagy mi.

A Magyar Bírói Egyesület évekkel ezelőtt felszólította a sajtó képviselőit, hogy „a jogállami alapelveket tiszteletben tartva tartózkodjanak a bírák személyét, a bíróságok tekintélyét öncélúan és indokolatlanul támadó megnyilvánulásoktól”, és felhívta a sajtó munkatársainak figyelmét „a jogállami alapelvek és a bírói függetlenség tiszteletben tartására” . Rendben, én készséggel elhiszem, hogy nevezett bírák olyan objektívek és függetlenek, mint a ma született bárány. Akkor már csak az a kérdés, mi a fészkes fenét keresett ez a két ragyogó az amerikai nagykövetnél? Milyen minőségükben, kiknek a megbízásából, felhatalmazásával, és mi volt a céljuk a látogatással? Nem gondolják-e, hogy látogatásukkal éppen ennek a függetlenségnek adtak egy nagy pofont? Nem elég ugyanis függetlennek lenni, annak is kell látszani. A magyar bírói kar két oszlopos tagja nem kollaborálhat egy idegen ország nagykövetével, mert egy külföldi diplomata, még ha elvben szövetséges ország küldötte is, mindig saját kormánya érdekeit fogja képviselni, nem a magyarokét. De vajon kit képviselnek az amerikai nagykövetnél járó bírák? Összhangban áll-e mindez az oly sokszor emlegetett átláthatósággal és integritással, nincs-e dermesztő hatással a bírói függetlenség általános megítélésére?

Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja – tanította Nyilas Misit a tanára. Vajon nem lopta-e el ez a két bíró tőlünk a bizalmat, hihetünk-e ezek után függetlenségükben? S vajon nem nehezedik-e rá az univerzum sötét anyagaként a döntő többségében tisztességes és elfogulatlan bírói karra ez a bizalmatlanság? Ha igen a válasz, Vasvári és Matusik urak nem tennék-e jobban, ha – miután elmagyaráznák a magyar népnek, amelynek nevében ítélkeznek, mit kerestek a nagykövetségen – hoznának egy nehéz ítéletet – önmaguk felett. Meggyőződésem, hogy rengeteg új lehetőség várna rájuk a bírói karon kívül is. Open Society, Amnesty, Helsinki, TASZ stb. Végtelenek a hálózat lehetőségei.

S ha már ilyen módon felszabadulna rengeteg idejük, Mr. Pressman hóna alá csaphatná őket, s visszarepülhetnének együtt az Egyesült Államokba. Kiállni a amerikai bíróságok függetlenségéért, megvédeni a megtámadott bírákat, megvédeni a szólásszabadságot, vagy esetleg elmehetnének a Berkeley Egyetemre, visszautasítani a zsidó hallgatókat érő, egyre terjedő szélsőbalos antiszemitizmust. S ha már Amerikában minden tökéletes, szívesen várjuk őket vissza. S a hosszú úton talán kezükbe vehetik majd Amy Coney Barrett új könyvét, amelyben arról ír, hogyan lehet a személyes érzelmeket hátrahagyva ítélkezni mások felett.