Értékrendünkben a nemzeti a vízválasztó

A Friedrich Ebert Alapítvány tanulmányt jelentetett meg Magyarország értéktérképe 2022 címmel. Szerzői Bíró-Nagy András, Szászi Áron és Varga Attila. (A kutatás a Závecz Research által felvett adatokon alapszik.) E kutatási anyag a maga bonyolultságában tükrözi értékorientációinkat, de összefoglaló megállapításai leegyszerűsítőek.

Gazdaságpolitikai értékrendünkről a tanulmány azt állítja, hogy az többnyire baloldali, de arányában csökkenő. 

„A gazdasági bal–jobb kategóriák alapján 2022-ben a magyar társadalom többségében (56 százalék) baloldali értékrendet vall. A jobboldali gazdaságpolitikai orientáció a magyarok tizedére (11 százalék) jellemző, míg a centrista gazdasági álláspontot elfoglalók (32 százalék) a társadalom harmadát teszik ki. […] a változások fő trendje a gazdasági baloldalon elhelyezkedők arányának csökkenését és a középre húzódók növekedését mutatja.”

„A társadalompolitika terén 2022-ben már egyenlő arányban van jelen a progresszív, a centrista és a konzervatív álláspont. A kormány erőfeszítései ellenére a magyar társadalom négy év alatt nem vált a korábbiaknál konzervatívabbá, sőt enyhe elmozdulás tapasztalható a konzervatív értékek felől a centrum irányába” – ez a tanulmány összefoglaló megállapítása a magyarok társadalompolitikai értékrendjéről.

Eszerint a Fidesz 2010 óta úgy nyeri meg a választásokat nagy fölénnyel, hogy szavazóinak döntő többsége a gazdaságpolitika vonatkozásában baloldali elveket vall, a társadalompolitikában pedig egyenlő arányban vannak jelen a konzervatív, a centrista és a „progresszív” álláspontot vallók. 

Érezzük, hogy e minősítésekkel alapvető bajok vannak. 

Baloldali politika alatt Európában hagyományosan a szociális piacgazdaságot értik. Ennek lényege, hogy az állam beavatkozik a piacgazdasági folyamatokba, nem hagyja, hogy a szabadpiaci elvek korlátlanul érvényesüljenek. 

A társadalompolitikában pedig a jövedelmek jelentős újraelosztása valósul meg, és az állam az oktatásra és az egészségügyre úgy tekint, mint közjavakra, melyek minél szélesebb körű biztosítása a gazdaság számára is előnyöket jelent.

A politikai közbeszédben Magyarországon a kormányt támogatókat jobb-, az ellenzéket pedig baloldalnak szokás nevezni. De megállja-e a helyét ez a leegyszerűsítő distinkció? 

Nyilvánvalóan nem. A kétpólusú politikai értékskála már régóta nem képes leírni és megmagyarázni a politikai, gazdasági, társadalmi folyamatokat, a szocialista-baloldali és konzervatív-jobboldali felosztást ki kell egészíteni a liberálissal. 

A liberális felfogás a gazdaságban a szabadpiacot, a társadalomban pedig az egyéni szabadságot és az esélyegyenlőséget vallja. Az utóbbi időkben pedig megjelent a woke-izmus és az identitáspolitika. Nálunk tovább bonyolódott a helyzet a nemzeti-konzervatív és nemzeti-liberális minősítésekkel.

Először nézzük a gazdaságpolitikát!
Amióta a Fidesz és Orbán Viktor 2010-ben átvette a kormányrudat és az IMF tanácsával szemben és ellenére stabilizálta a gazdaságot, gazdaságpolitikánkat közkeletűen „unortodoxnak” nevezik. 

Ez arra utal, hogy sem a piacpárti, sem a piac­kritikus irányzatot nem követi. Ezzel szemben a korábbi szociál-liberális koalíciók egy baloldalinak semmiképpen sem nevezhető, piacpárti gazdaságpolitikát folytattak. (Sőt, a szociál­demokrata szociális piacgazdaság elveivel szemben a liberális gazdaságpolitika elveit alkalmazták.) 

Orbán Viktor a külföldi tőkének kedvező beruházási és adópolitikája viszont erősen „jobboldali”, azaz liberális ízű. Az időnkénti kormányzati beavatkozások pedig nem a liberális, piacpárti gazdaságpolitikák jellemzői. 

Egy „jobboldali” vagy liberális kormánynak nagyobb teret kellene hagynia a piaci erők játékának, az Orbán-kormányok viszont kifejezetten a piaci beavatkozás pártján állnak. 

Tehát még az a megkülönböztetés sem segít tisztázni a helyzetet, ha piacpárti és piackritikus nézetekről beszélünk.

A fejlett világban párját ritkító családtámogatási programok kielégítik a baloldali szociálpolitika igényeit – kivéve, hogy a támogatások erősen a jövedelemadózáshoz kötöttek és kiindulópontjuk nem a családok anyagi állapota. 

Ez egy erős vízválasztó vonal: a hagyományos baloldal az alanyi jogon járó és az anyagi helyzettől függő támogatások híve, míg az Orbán-kormányok munkavégzéshez kötik a támogatásokat (lásd pél­dául a közmunkát). 

A kevéssé differenciált személyi jövedelemadók szintén a baloldal ellenérzésével találkoznak. A társadalompolitikára tehát megint csak nem illik a jobb/bal jelző – a konzervatív viszont igen. 

Ha feltesszük a kérdést, vajon minek köszönhető, hogy a Fidesz és Orbán Viktor kormánya immár negyedszer egymás után választást nyert meggyőző többséggel, a következő fontosabb válaszok adódnak. 

A kormány jól kezeli a gazdasági ügyeket, stabilan kézben tartja a gazdaságot, nem gazdaságelméleti recepteket követ, hanem pragmatikus politikát folytat. Szociálisan érzékeny, prioritás számára a család és a népesedési politika, valamint törődik a nyugdíjasokkal. Ápolja a nemzeti kultúrát, a nemzeti érzést, fontos számára magyarságtudatunk megőrzése, erősítése. Támogatja a határon túli magyar kisebbségeket. A nyugati országokban elharapózott identitáspolitikai hóbortokkal szemben a hagyományos és a keresztény értékeket hirdeti. Nemzetközi síkon és az EU-ban határozottan képviseli a magyar érdekeket.

Világunkban talán helyesebb, ha jobb és bal helyett nemzeti és globalista értékrendről és politikai orientációról beszélünk; ez most fontosabb vízválasztót jelent, mint az összekutyulódott bal–jobb megkülönböztetés. 

A Fidesz és Orbán Viktor politikájának fő jellemzője a nemzeti érdekek követése, ami mind a gazdaság-, mind a társadalompolitikában pragmatizmust jelent, nemzetközi síkon pedig határozott kiállást a nemzeti érdekek mellett. 

Ez az a fő szempont, ami a magyarok többségének értékrendjét megkülönbözteti a nyugat-európaiakétól és a kormánypártiakét az ellenzékiekétől. A nemzeti érdek pedig semmiképpen sem kirekesztő vagy provinciális. 

Értékrendünkben tehát nem a bal vagy a jobb, a konzervatív vagy a liberális, hanem a nemzeti a vízválasztó.

A balliberális oldal identitáspolitikája az elmúlt években lényegesen megváltozott. Korábban az identitást a társadalmi osztályokhoz és a nemzeti hovatartozáshoz kapcsolták. Azonban már jó ideje az identitás az ő szemükben a nemi identitásra és orientációra redukálódott. 

Ezért van az, hogy Nyugat-Euró­pát nem érdekli a nemzeti kisebbségek helyzete, hogy például milyen szitokáradatot zúdítanak arra az erdélyi magyar politikusra, aki nyilvánosan az anyanyelvét meri használni. 

Ha Nyugat-Európa nem lenne ilyen érzéketlen a nemzeti kisebbségek jogai iránt, és nem siklott volna el afölött, hogy Ukrajnában nemcsak a kis létszámú magyar kisebbség, de a nyolc és fél milliós orosz kisebbség sem használhatja hivatalosan az anyanyelvét, akkor talán ez a pusztító háború sem tört volna ki.

A szerző közgazdász és társadalomkutató

Borítókép: katonai tiszteletadással, Novák Katalin köztársasági elnök jelenlétében felvonták a nemzeti lobogót az 1956-os forradalom és szabadságharc 66. évfordulóján az Országház előtti Kossuth Lajos téren 2022. október 23-án (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)