Most mentem nyugdíjba negyvenöt év szolgálati idővel, de még ilyen abszurd drámát nem láttam. Közben valami pozitív kivezető úton is gondolkodom.
Mert az azért abszurd, hogy a pedagógus tüntet a pedagógushiány miatt. Olyat hallottam már, hogy „Munkát, kenyeret!”, ha munkanélküliség van, de olyat még nem, hogy mondjuk a szakmunkások tüntetnek a szakmunkáshiány miatt. Ők remekül kihasználják a helyzetüket, élnek, sőt gyakran vissza is élnek vele.
No persze pedagógus is megteszi ezt, csak erről nem beszélünk. Egyik kedves kollégám vezető állásból nyugdíjba ment, meg van elégedve a nyugdíjával, és keresett szakjával 18 órában tanít három iskolában, a közismerten kedvező adózási feltétek mellett, de azért minden egyes sztrájkban részt vesz, attól függetlenül, hogy az iskolái erről mit határoznak. Akciójáról mindig hírt ad a Facebookon, onnan hergeli volt tanítványait, akik tisztelik, szeretik és felnéznek rá, ott szidja a kormányt, és élteti a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot. Megteheti.
Ugyanakkor hallom a híreket, hogy tanárokat rúgnak ki a tankerületek, és az ország minden részén iskolák szolidaritanak velük. A riportokból érzelmi szálak pengetésén kívül semmit sem tudtam még kihámozni, egyetlen munkajogi érvet nem hallok, se pró, se kontra. Valamikor talán ezekről az esetekről is kiderül, hogy valójában mi történt.
Az rendben van, hogy több figyelmet érdemel az oktatás, mint eddig. Azt sem csodálom, hogy a tanároknak rossz a közérzetük. De nem hiszem, hogy alapvetően a fizetésük miatt. Épp fizetésemelés előtt tüntetnek. Egy őszinte fiatal kolléganő írja, hogy pályaelhagyó fiatalok azért választanak más hivatást, mert nem tudnak eredményt elérni a tanításban.
Miért? Gondoljuk csak át, hogy a diák és a tanár miért megy az utcára együtt, miközben egyáltalán nem ugyanazt akarják. A biológia, kémia és fizika szakos el van keseredve, mert tantárgyai egyre inkább perifériára szorulnak. Vajon ki fog ezen segíteni? A kormányzattól várja, hogy menjen szembe egy nyugati tendenciával? A balliberális PDSZ-től vár egy konzervatív fordulatot vagy hagyományőrzést? Az idegennyelv-tanár elégedetlen, mert magas óraszáma ellenére sem lett elég eredménye a munkájának. Panaszkodik a magyartanároknak, hogy nincsenek meg a gyerekek anyanyelvi, nyelvtani alapjai, de egyikük sem harcol a magyar nyelvtan óraszámaiért és szakmai megerősödéséért.
Nyugaton már nincs is nyelvtanóra, mert, ugye, az anyanyelvét mindenki tudja. A diák viszont sokallja az órák számát, mert őt nem érdekli, hogy minden szakmai lobbi csak új tantárgyak bevezetésével képes haladni a korral. A diák sokallja a „lexikális anyagot”, minek az, az agyunk nem arra való. Ezzel a tanár is egyetért, de nem a saját tantárgyával kapcsolatban. Kell az idegen nyelv a világban való boldoguláshoz? Azt hogy lehet lexikális anyag nélkül elsajátítani? Mi a legnehezebb? A matek? Az is lexikális? Akkor miért nem megy? Az angol szakos egyetemista felháborodik, hogy neki angol irodalmat kell tanulni, és minek? Kell, ami hasznos, megmondták már Madách falanszterében is meg Nyugat-Európában. A tanár többet szeretne, a diák kevesebbet.
Szépen haladunk afelé, hogy az oktatásügy már nem más, mint gyermekmegőrzés. Ez lelkesítse a pedagóguspályára készülőket? Érdekes, hogy Ázsia gyorsan fejlődő országaiban van fegyelem és teljesítmény.
Mindezért a kormány a hibás, mert tizenkét éve nem segít. Pedig tehetné – feltételezik. Nagyon hosszú lenne most felsorolni, hogy a jobboldali kormányok milyen oktatási reformokba kezdtek, mit valósítottak meg, de ennek nem vagyok szakértő elemzője, viszont egyet elmondhatunk: akármit tett, az ellen mindig fel lehetett hergelni a pedagógustársadalmat. Azt a pedagógustársadalmat, amely most már nagyon szenved a rendetlenségtől, de ezt a világért sem vallaná be. Vagy nem is tudja, mert fiatal, hogy lehetne másként. Most érett be a korábbi folyamatok gyümölcse.
Törvényességi, fenntartói és szakmai felügyelet nélkül nincs oktatási rendszer. A szakmai oldal szinte teljesen megszűnt. Pedig ez támpontot és biztonságot nyújtana a pedagógusnak. A szakmai normákhoz tarthatná magát, és ezekre hivatkozva nem engedné, hogy bárki beleszóljon a munkájába, és mások szabják meg a követelményeket. De a felügyeletet elutasította a magyar pedagógustársadalom, mert fel tudták heccelni ellene, most meg a minősítési rendszer nem tetszik. Nem is csoda, mert – Beke Kata kifejezésével élve – „a tudomány hűvös csarnokaiban” készülnek ezek az életidegen, mindig külföldi példákból kiinduló koncepciók, és nagyon masszív lobbikról van szó.
Apropó, követelmények! Az ellen senki sem tüntetett, hogy a középszintű érettségi alacsony színvonala milyen károkat okoz a mai napig, mennyire lenullázza a diákok motiváltságát. Az ellen sem szól szinte senki, hogy az 1990-es években minden bokorban lehetett indítani egy nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumot, így aztán gyakorlatilag az sétált be oda, aki akart, minden komolyabb megméretés nélkül. Erről már csak el lehet ismerni, hogy fellazítás? S mindezek mellett a felsőoktatásban is megtörténtek a hasonló folyamatok, ami szintén a motivációt fogja vissza.
Hol van a pedagógus-összefogás a digitalizáció megfelelő mederbe terelése érdekében? A számítástechnika oktatásban betöltött szerepét szaktárgyanként kellene tisztázni és feldolgozni, nem pedig üzleti alapon rázúdítani a kiszolgáltatott gyerekre és tanárra a válogatatlan technikai ötleteket. Az okostelefon használata nagyon különböző az egyes intézményekben, de azért elég baj, hogy egyes szülők azért viszik másik iskolába a gyereket, mert ott nagyobb a szabadság ilyen tekintetben. Felvetődik a kérdés, hogy ezt tényleg csak helyi szinten kell-e szabályozni.
Hála a civilizációs fejlődésnek, a diák egyre kevésbé terhelhető. Fizikailag azért nem, mert az élelmiszeripar és a mozgásszegénység nevelte. Pszichikailag azért nem, mert a család nem a fokozatosan emelt követelmények szerint neveli. Szellemileg azért nem, mert figyelemzavaros, hiszen senki nem szab határt internethasználatának és viselkedésének. Ezek ugyancsak befolyásolják a tanár munkáját, de biztos, hogy nem lehet tüntetni ellenük. Az iskolák helyi szervezési hiányosságai és fegyelmi helyzete ellen sem. És itt diák és tanár fegyelméről egyaránt beszélek.
Szóval sok minden mellett és ellen lehetne tüntetni vagy tüntetés helyett szervezkedni. Amíg ezt a balliberális tamtamot egyoldalúan veri a pedagógustársadalom, nem fog csökkenni a pedagógushiány. Hozzanak már létre, kedves kollégáim, konzervatív szakszervezeteket vagy szakmai szervezeteket, ahol értékek mentén akarják az oktatás szellemiségét megteremteni! A kormánytól legfeljebb ennek támogatását lehet várni, de a kormány nem léphet a szakma helyett. Mert bármit lép, mindig kész rátámadni és buktatni a PSZ és a PDSZ.
Még őrzöm a PDSZ-igazolványomat, történelmi dokumentumként, 1009. a sorszáma. Voltam egy soproni összejövetelükön, még a rendszerváltás évében. A hátterükben álló SZDSZ-től sem azt vártam, hogy az Antall-kormány jó szándékú lépéseit tökéletesen megfúrják. A 90-es évek közepére már teljesen világos volt, hogy ebben az országban ki milyen értékek menték gondolkodik az oktatásról, és építeni vagy rombolni akar.
