Nyugaton már nincs is nyelvtanóra, mert, ugye, az anyanyelvét mindenki tudja. A diák viszont sokallja az órák számát, mert őt nem érdekli, hogy minden szakmai lobbi csak új tantárgyak bevezetésével képes haladni a korral. A diák sokallja a „lexikális anyagot”, minek az, az agyunk nem arra való. Ezzel a tanár is egyetért, de nem a saját tantárgyával kapcsolatban. Kell az idegen nyelv a világban való boldoguláshoz? Azt hogy lehet lexikális anyag nélkül elsajátítani? Mi a legnehezebb? A matek? Az is lexikális? Akkor miért nem megy? Az angol szakos egyetemista felháborodik, hogy neki angol irodalmat kell tanulni, és minek? Kell, ami hasznos, megmondták már Madách falanszterében is meg Nyugat-Európában. A tanár többet szeretne, a diák kevesebbet.

Szépen haladunk afelé, hogy az oktatásügy már nem más, mint gyermekmegőrzés. Ez lelkesítse a pedagóguspályára készülőket? Érdekes, hogy Ázsia gyorsan fejlődő országai­ban van fegyelem és teljesítmény.

Mindezért a kormány a hibás, mert tizenkét éve nem segít. Pedig tehetné – feltételezik. Nagyon hosszú lenne most felsorolni, hogy a jobboldali kormányok milyen oktatási reformokba kezdtek, mit valósítottak meg, de ennek nem vagyok szakértő elemzője, viszont egyet elmondhatunk: akármit tett, az ellen mindig fel lehetett hergelni a pedagógustársadalmat. Azt a pedagógustársadalmat, amely most már nagyon szenved a rendetlenségtől, de ezt a világért sem vallaná be. Vagy nem is tudja, mert fiatal, hogy lehetne másként. Most érett be a korábbi folyamatok gyümölcse.

Törvényességi, fenntartói és szakmai felügyelet nélkül nincs oktatási rendszer. A szakmai oldal szinte teljesen megszűnt. Pedig ez támpontot és biztonságot nyújtana a pedagógusnak. A szakmai normákhoz tarthatná magát, és ezekre hivatkozva nem engedné, hogy bárki beleszóljon a munkájába, és mások szabják meg a követelményeket. De a felügyeletet elutasította a magyar pedagógustársadalom, mert fel tudták heccelni ellene, most meg a minősítési rendszer nem tetszik. Nem is csoda, mert – Beke Kata kifejezésével élve – „a tudomány hűvös csarnokaiban” készülnek ezek az életidegen, mindig külföldi példákból kiinduló koncepciók, és nagyon masszív lobbikról van szó.

Apropó, követelmények! Az ellen senki sem tüntetett, hogy a középszintű érettségi alacsony színvonala milyen károkat okoz a mai napig, mennyire lenullázza a diákok motiváltságát. Az ellen sem szól szinte senki, hogy az 1990-es években minden bokorban lehetett indítani egy nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumot, így aztán gyakorlatilag az sétált be oda, aki akart, minden komolyabb megméretés nélkül. Erről már csak el lehet ismerni, hogy fellazítás? S mindezek mellett a felsőoktatásban is megtörténtek a hasonló folyamatok, ami szintén a motivációt fogja vissza.

Hol van a pedagógus-összefogás a digitalizáció megfelelő mederbe terelése érdekében? A számítástechnika oktatásban betöltött szerepét szaktárgyanként kellene tisztázni és feldolgozni, nem pedig üzleti alapon rázúdítani a kiszolgáltatott gyerekre és tanárra a válogatatlan technikai ötleteket. Az okostelefon használata nagyon különböző az egyes intézményekben, de azért elég baj, hogy egyes szülők azért viszik másik iskolába a gyereket, mert ott nagyobb a szabadság ilyen tekintetben. Felvetődik a kérdés, hogy ezt tényleg csak helyi szinten kell-e szabályozni.

Hála a civilizációs fejlődésnek, a diák egyre kevésbé terhelhető. Fizikailag azért nem, mert az élelmiszeripar és a mozgásszegénység nevelte. Pszichikailag azért nem, mert a család nem a fokozatosan emelt követelmények szerint neveli. Szellemileg azért nem, mert figyelemzavaros, hiszen senki nem szab határt internethasználatának és viselkedésének. Ezek ugyancsak befolyásolják a tanár munkáját, de biztos, hogy nem lehet tüntetni ellenük. Az iskolák helyi szervezési hiányosságai és fegyelmi helyzete ellen sem. És itt diák és tanár fegyelméről egyaránt beszélek.

Szóval sok minden mellett és ellen lehetne tüntetni vagy tüntetés helyett szervezkedni. Amíg ezt a balliberális tamtamot egyoldalúan veri a pedagógustársadalom, nem fog csökkenni a pedagógushiány. Hozzanak már létre, kedves kollégáim, konzervatív szakszervezeteket vagy szakmai szervezeteket, ahol értékek mentén akarják az oktatás szellemiségét megteremteni! A kormánytól legfeljebb ennek támogatását lehet várni, de a kormány nem léphet a szakma helyett. Mert bármit lép, mindig kész rátámadni és buktatni a PSZ és a PDSZ.

Még őrzöm a PDSZ-igazolványomat, történelmi dokumentumként, 1009. a sorszáma. Voltam egy soproni összejövetelükön, még a rendszerváltás évében. A hátterükben álló SZDSZ-től sem azt vártam, hogy az Antall-kormány jó szándékú lépéseit tökéletesen megfúrják. A 90-es évek közepére már teljesen világos volt, hogy ebben az országban ki milyen értékek menték gondolkodik az oktatásról, és építeni vagy rombolni akar.

Nem kell itt gyökeresen megváltoztatni mindent. De folyamatosan javítani, reformálni igen. A gyűlölt minősítési rendszer sok tanárnak hozott anyagilag és szakmailag előrelépést. Ugyanakkor vannak hibái, hiányosságai, sőt igazságtalanságai. Az iskolafenntartást bizonyára kell tökéletesíteni. De azt se felejtsük el, hogy hány tönkrement önkormányzati iskolát kellett valamikor bezárni, és akkor hány pedagógus hagyta el végleg a pályát. Szélhámosok garázdálkodtak vidéki intézményekben, és évekig nem lehetett ellenük fellépni.

A rendszerváltás után újrainduló egyházi iskolák anyagilag és szakmailag felkészületlenül vágtak neki a munkának az 1990-es években, és ennek ma is isszák a levét. Bezzeg volt olyan budapesti alapítványi iskola, amelynek tanárai egy évig azért kaptak fizetést, hogy még a tanítás beindulása előtt kidolgozzák koncepciójukat és taneszközeiket. Valahonnan volt rá pénz. A PDSZ-re is volt pénz, emlékszem én erre. Konzervatív szakmai szervezetekhez viszont lenne szellemi kapacitás, biztos vagyok benne. Csak ott kellene folytatni, ahol valamikor abbahagytuk. Mert hagytuk magunkat.

A szerző nyugalmazott pedagógus

Borítókép: Az ADOM Diákmozgalom és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) által a pedagógusokért meghirdetett szolidaritási tüntetés résztvevői vonulnak a Vámház körúton 2022. október 23-án (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)