időjárás -2°C Adél 2023. január 29.
logo

A kommunista bűnösök megúszták a salgótarjáni mészárlást is

Faggyas Sándor
2022.12.07. 09:30
A kommunista bűnösök megúszták a salgótarjáni mészárlást is

Ahogy egyre távolabb kerülünk 1956 őszétől–telétől, mindinkább halványul a közös emlékezet. Igaza van Földváryné Kiss Rékának, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökének: az igazi veszélyt 1956 emlékére az érdektelenség és a felejtés jelenti.

Nem szabad feledni a 66 évvel ezelőtti eseményeket, amikor a magyar nép – magára hagyva – hősiesen küzdött a szabadságért és az igazságért a világ legnagyobb hadserege ellen. A civilek fegyveres szabadságharca november közepére – az iszonyatos túlerő és a megszállók kíméletlen fellépése következtében – lényegében megszűnt, de a munkástanácsok tömeges megalakulásával, diákok és értelmiségi csoportok szervezkedésével, a lakosság passzív ellenállásával még több mint egy hónapig tartott a „második forradalom” Magyarországon, elsősorban Budapesten és a nagyobb ipari központokban.

Szerov hadseregtábornok, a KGB főnöke november közepén azt jelentette Budapestről Hruscsovnak, az első számú szovjet pártvezetőnek, hogy a magyar lakosságnál még mindig nagy mennyiségű fegyver van, a budapesti vállalatok többsége nem dolgozik, több város egyetemi hallgatói rendszeresen megjelennek az üzemekben, s a dolgozókat sztrájkokra és a szovjet hadsereggel szembeni fegyveres ellenállásra buzdítják. Ugyanakkor Veress László azt írta a BBC számára: „A fővárost éhínség fenyegeti, az éhező hazafiak azonban szívesen adják oda utolsó darab szalonnájukat is egy kézigránátért. A nép passzív ellenállása azonban még a fegyveres ellenállásnál is eredményesebb. A lakosság nem hajlandó dolgozni olyan kormány vezetése alatt, melyet az orosz fegyverek ültettek a nyakára. A Vörös Hadsereg által elkövetett vérengzés és vandál pusztítás csak még inkább megacélozta a nép elszántságát.”

A november 14-én az újpesti Egyesült Izzóban megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács (KMT), továbbá a vidéki munkástanácsok egyöntetűen a szovjet csapatok kivonását, a Nagy Imre-kormány visszaállítását, többpárti szabad választásokat, munkás-önigazgatást követeltek. A szovjetek által kézivezérléssel irányított, úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormány (FMPK) a hitegetés és halogatás taktikájával a munkások megosztására és kifárasztására játszott.

A Kádár János és Münnich Ferenc vezette bábkormány ingadozása december első hetében ért véget. Ekkorra már megalakultak a keményvonalas kommunista pártfunkcionáriusokból és volt ÁVH-s tisztekből verbuvált első karhatalmi ezredek (a pufajkások), és már mintegy tízezren álltak az FMPK rendelkezésére. A november 23-i délutáni néma tüntetés, amikor Budapest munkahelyei és utcái teljesen kiürültek, s leállt a tömegközlekedés, majd december 4-én, az egy hónappal korábbi szovjet invázióra emlékező több ezer gyászruhás nő budapesti néma felvonulása a Hősök terére, továbbá a Rácz Sándor és Bali Sándor vezette KMT bátor ellenállása és az országos munkástanács megalakításának kezdeményezése megérlelte a döntést Kádárékban és szovjet tartóikban: eljött a kíméletlen leszámolás ideje. Marosán György december 8-án reggel a nógrádi munkástanácsok küldöttségének bejelentette: „Mától kezdve lövünk.”

Ehhez az ideológiai muníciót megadta az MSZMP ideiglenes központi bizottságának december 2–5. közötti ülésén született határozat, amely ellenforradalomnak minősíti az október 23-án kezdődött eseményeket, és a fegyveres harcot is indokoltnak tartja az „ellenforradalmi veszély” leküzdésére. Első ízben december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál a vörös zászlós – a lakosságot provokáló – kommunista „tüntetőkkel” összetűző fegyvertelen tömegre nyitnak tüzet a szovjet páncélosok és a magyar karhatalmisták. Öt „ellenforradalmi” személyt a helyszínen elfognak és minden vizsgálat nélkül agyonlőnek.

Ezt követi másnap a tatabányai gyilkos sortűz, majd december 8-án a salgótarjáni tömegmészárlás, amire válaszul a KMT „a Kádár-kormány népellenes és munkásellenes cselekedetei miatt” figyelmeztetésül kétnapos általános sztrájkot hirdet december 11–12-re. Erre a Kádár-kormány december 9-én törvényen kívül helyezi a munkástanácsokat, s azonnal megkezdik a munkásvezetők és a november 4. utáni ellenállásban részt vevők tömeges letartóztatását. A következő napokban véres sortüzekkel oszlatják fel országszerte a tüntetéseket, a hangadó munkásvezetők letartóztatásával és internálásával, sőt több helyen komoly katonai erővel törik le a sztrájkokat. A hatalom december 11-én elrendeli a rögtönbíráskodást, december 15-től elkezdődnek a statáriális kivégzések.

A legtöbb áldozatot követelő vidéki sortűz a december 8-i salgótarjáni volt. Még ma sem tudjuk, hányan haltak meg – mérvadó becslések szerint jóval több mint százan! –, és a háborús bűntett valódi felelősei is ismeretlenek és büntetlenek maradtak.

Az MSZMP akkori legfelső vezetői – Kádár János, Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Marosán György, Münnich Ferenc – közül 2014-ben egyedül Biszku került bíróság elé, de a büntetőper procedúrája addig húzódott, hogy 2016-ban, 94 évesen meghalt, így végül őt sem ítélhették el jogerősen. Társai közül Apró, Kállai és Marosán is megélte a rendszerváltoztatást, de valamennyien nyugodtan, kényelemben, háborítatlanul éltek több mint nyolcvan évig, és ágyban, párnák közt haltak meg. Ez a magyar igazságszolgáltatás súlyos, jóvátehetetlen mulasztása és szégyene, de nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat néven nevezni!

Borítókép: az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz 59. évfordulóján tartott megemlékezés résztvevői a salgótarjáni December 8. emlékparkban 2015. december 8-án (Fotó: MTI/Komka Péter)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.