Adventus Domini, röviden advent, azaz az Úr érkezése, az Úr eljövetele. Ez van most, a harmadik gyertya az örömé volt a szent várakozásban. Akkor tehát örülünk, Vincent, ráadásul egy kis fény a vámpírokon kívül még senkinek nem ártott meg, legyen hát a pislákolásból világosság mindenkinek, az igaz Világosság, aki megvilágosít minden embert, noha – ahogyan azt Szent János is beleszövi az örömhírbe – a világosság a sötétben világít, de a sötétség nem fogta föl.
Holott nem túl bonyolult, sőt kimondottan egyszerű ez az öröm, belenézel a gyertya fényébe, mint egy gyerek, és hopp, már itt is van, oda kapcsolódsz, ahová érdemes és azt engeded el, legalább egy kis időre, ami érdemtelen. Mert aztán az apró démonok visszatérnek úgyis, a heti agyrémek beborítják az elmédet, a törpék haláltánca folytatódik körülötted és a legnehezebb próbatétel bizony folyamatos, amelyben arra kéred az Urat, hogy világosítsa már meg végre az elméjüket, ahelyett, hogy zsigerből küldenéd el őket az anyjukba. Például a gyógyszeriparfüggő Ursula testvérünket és a labdarúgás szerelmesét, Eva nővérünket. És ne hagyjuk figyelmen kívül azt a lehetőséget sem, hogy ők és a haverjaik missziót teljesítsenek mintegy, egyfajta küldetést, mint Júdás annak idején, eltekintve attól a markáns különbségtől, hogy az iskarióti nem vetítette át senkire a bűnét, inkább csendben felakasztotta magát. Elképzelhető tehát, hogy az említett parlamenterek azért tolják túl a biciklit minden határon, hogy végre mindenkinek leessen a húszfilléres, hogy kikkel is állunk szemben, és ezért némi önsorsrontástól sem riadnak vissza. Jó, szárnyaló fantázia szükségeltetik hozzá, de ne korlátozzuk magunkat, megteszik velünk azt mások, helyettünk.
