A magyar vallásos és világi irodalomban is jó néhány himnusz műfajú és című alkotást ismerünk. Mégis, mind közül egyedüli, felülmúlhatatlan varázshegyként emelkedik ki Kölcsey Ferenc kétszáz éve befejezett költeménye: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. Így, nagybetűvel írta a magyar szót a költő az 1823. január 22-én letisztázott kéziratán, s ezzel a hosszú címmel jelent meg 1832-es, első kötetében is, tehát ez a vers autentikus címe!
Kölcsey már nem érte meg azt, hogy Erkel Ferenc pályaműve nyert a verse megzenésítésére kiírt pályázaton, melyet 1844. július 2-án mutattak be a pesti Nemzeti Színházban. Néhány hét múlva pedig Wagner József zeneműkiadó kiadta a verset és a kottát, de a címlapon már három név szerepelt: a két szerző mellett Deák Ferencé, akinek a zeneszerző ajánlotta a közös művet. Az egyik korabeli lap tálalásában a három jeles férfiú egyesült erővel ajánlotta a Hymnuszt „minden honszerető és műkedvelő földinknek”. Kölcsey és Erkel műve így indult el a nemzeti himnusszá válás hosszú és kanyargós útján, míg végül első sora – „Isten, áldd meg a magyart” – Magyarország 2011-ben törvénybe iktatott alaptörvényének kezdő mondata lett, születésnapja pedig 1989 óta a magyar kultúra napja.
E vers minden sorát hatéves korunk óta tudjuk, írja 1938-ban Illyés Gyula a Nyugatban, s így folytatja: „Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal.” Bűvölő erejét a megzenésítésnek köszönheti, s annak, hogy egy nép hivatalos hálaénekévé vált. Az olvasott és az énekelt vers azonban más hangulatot sugároz, más érzést nyújt.
Nincs ebben ellentmondás: a magyar nemzethez tartozó minden embernek van egy közös, énekelt – és olykor szavalt – Himnusza, ugyanakkor mindannyiunknak lehet egy saját, személyesen nekünk szóló Hymnusunk, ha Kölcsey költeményét olvassuk. Ahogy imádkozni lehet együtt és egyedül is, úgy nemzeti imádságunk is lehet közös és személyes fohászkodásunk Istenhez, áldását kérve, szánalmáért könyörögve, védő karja felé nyúlva. S most, a kétszázadik évforduló jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk magán a versen és a költőn, aki többéves csekei – túlzás nélkül remetei – magánya vége felé írta ezt a költeményt, amit csak majd hat év múlva küldött el Kisfaludy Károlynak, hogy az általa szerkesztett Aurorában közölje. Egyébként élete végéig nem tartotta számon legfontosabb versei között, és nem is gondolt arra, hogy egykor majd a magyar nép első számú himnusza lesz.
Nincs itt valami ellentmondás? Dehogyisnem. Ahogy például Vitéz Ferenc debreceni költő, irodalomtörténész, kritikus a Hymnust az ellentétek verseként, Kölcseyt pedig az ellentmondások embereként látja és láttatja, előtte már sokan sokféleképpen értelmezték és mutatták be nemzeti himnuszunk keletkezésének szellemi, lelki, érzelmi motívumait, kulturális, vallási, politikai előzményeit és körülményeit.
Vajon meg lehet-e ismerni Kölcseyt a Hymnuson keresztül? És fordítva? Például mit jelent maga a hosszú cím? Valóban himnusz a műfaja vagy valami más? A harmincharmadik évében járó költő milyen szerepet öltött magára, kinek akart üzenni vele és mit? Milyen mintára és dallamra írta? És milyen jelentősége van a kézirat alá írt dátumnak? Ahány költő, író, irodalomtörténész, annyi nézőpont, nézet, közelítés, kiemelés, következtetés.
A századik születésnapon írta Krúdy a Nyugatban (A Himnusz bölcsőjénél), hogy az századok méltóságteljes áhítatát és imádságát éppen úgy tartalmazza, mint azt a fenséges pátoszt, amellyel a XIX. század szónokai magával az Úristennel is dikcióznak a nemzet ügyéről. „Magyarok imádsága lett, mert éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége, mint a Duna–Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul.” Horváth János ugyanakkor arra mutatott rá a Napkeletben: a vers címe azt jelenti, hogy a költő „a múltba képzeli vissza magát, a magyarságnak egy szenvedésekkel teljes, szerencsétlen korába, s mintegy e távoli korszak nemzeti érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak a lelkét zengi ki”. Ez nem archaizáló játék, irodalmi stíl-mesterkedés, hanem történelmi szolidaritás az ősökkel, a nemzeti azonosság ihlető tudata.
Mindez nem zárja ki azt, hogy a református Kölcsey költeménye tudatosan a református újévköszöntő hagyományba illeszkedik. Ezt fejezi ki az első és az utolsó versszakban megismételt „Hozz rá víg esztendőt” sor, továbbá a vers végén a költő által – kivételesen – megjelölt pontos dátum is. Január 22-e Szent Vince ünnepnapja, amikor szokásban volt a borospincék felkeresése és az áldást kérő szavakkal kísért újévi koccintás. Aligha véletlen, hogy Kölcsey – bár akkortájt alig írt verseket – éppen a Hymnussal egy időben írta a Bordal című népdalát. Az is meghökkentő, hogy a Hymnus végig jól énekelhető a legismertebb magyar népi kanásztánc és a Szenczi Molnár Albert által magyarra fordított 130. genfi zsoltár dallamára is.
A magyarokat képviselő szószóló közbenjáró imádsága Istenhez és nyolc versszakba sűrített történelmi tabló. Újévköszöntő bordal és kanásztánc. Balassi, Rimay és a protestáns prédikátorok, krónikások örökségét folytató siratóének, erkölcsfilozófiai zsoltár és a szabadság apoteózisa. (Ahogy Babits írta, „nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza”.) A Hymnus olyan „gyűjtőmedence” hát, melyben több száz esztendő magyar kultúrájának, költői hagyományának számtalanul sok profán és vallásos eleme sűrűsödik össze, ezért többféle olvasata lehet. A kétszázadik évforduló kiváló alkalom arra, hogy ne csak hallgassuk, énekeljük, de olvassuk el, tanuljuk újra meg a vers minden sorát és szavát. Akkor nemcsak a halhatatlan költő szellemét és üzenetét találjuk meg benne, de önmagunkat is.
A szerző a Magyar Nemzet publicisztikai rovatának rovatvezető-helyettese
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba)
