A magyar vallásos és világi irodalomban is jó néhány himnusz műfajú és című alkotást ismerünk. Mégis, mind közül egyedüli, felülmúlhatatlan varázshegyként emelkedik ki Kölcsey Ferenc kétszáz éve befejezett költeménye: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. Így, nagybetűvel írta a magyar szót a költő az 1823. január 22-én letisztázott kéziratán, s ezzel a hosszú címmel jelent meg 1832-es, első kötetében is, tehát ez a vers autentikus címe!
Kölcsey már nem érte meg azt, hogy Erkel Ferenc pályaműve nyert a verse megzenésítésére kiírt pályázaton, melyet 1844. július 2-án mutattak be a pesti Nemzeti Színházban. Néhány hét múlva pedig Wagner József zeneműkiadó kiadta a verset és a kottát, de a címlapon már három név szerepelt: a két szerző mellett Deák Ferencé, akinek a zeneszerző ajánlotta a közös művet. Az egyik korabeli lap tálalásában a három jeles férfiú egyesült erővel ajánlotta a Hymnuszt „minden honszerető és műkedvelő földinknek”. Kölcsey és Erkel műve így indult el a nemzeti himnusszá válás hosszú és kanyargós útján, míg végül első sora – „Isten, áldd meg a magyart” – Magyarország 2011-ben törvénybe iktatott alaptörvényének kezdő mondata lett, születésnapja pedig 1989 óta a magyar kultúra napja.
E vers minden sorát hatéves korunk óta tudjuk, írja 1938-ban Illyés Gyula a Nyugatban, s így folytatja: „Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal.” Bűvölő erejét a megzenésítésnek köszönheti, s annak, hogy egy nép hivatalos hálaénekévé vált. Az olvasott és az énekelt vers azonban más hangulatot sugároz, más érzést nyújt.
Nincs ebben ellentmondás: a magyar nemzethez tartozó minden embernek van egy közös, énekelt – és olykor szavalt – Himnusza, ugyanakkor mindannyiunknak lehet egy saját, személyesen nekünk szóló Hymnusunk, ha Kölcsey költeményét olvassuk. Ahogy imádkozni lehet együtt és egyedül is, úgy nemzeti imádságunk is lehet közös és személyes fohászkodásunk Istenhez, áldását kérve, szánalmáért könyörögve, védő karja felé nyúlva. S most, a kétszázadik évforduló jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk magán a versen és a költőn, aki többéves csekei – túlzás nélkül remetei – magánya vége felé írta ezt a költeményt, amit csak majd hat év múlva küldött el Kisfaludy Károlynak, hogy az általa szerkesztett Aurorában közölje. Egyébként élete végéig nem tartotta számon legfontosabb versei között, és nem is gondolt arra, hogy egykor majd a magyar nép első számú himnusza lesz.
