Az alaptörvény rögzíti, hogy Magyarországon a közhatalom forrása a nép, amely a hatalmát alapvetően a választott képviselői útján gyakorolja, kivételesen pedig közvetlenül (jellemzően népszavazások és választások során). Ebből fakadóan minden érvényes állami közhatalmi aktusnak direkt vagy indirekt módon visszavezethetőnek kell lennie a népszuverenitásra. Ez azt jelenti, hogy az állami főhatalom gyakorlásának, vagyis az állami szuverenitásnak is ez a forrása. Ennek azért is van jelentősége, mert az alaptörvény uniós csatlakozási klauzulája szerint a 2003-as népszavazással eldöntött EU-tagság a népszuverenitás érintetlenül hagyása mellett az állami szuverenitás körében teszi lehetővé egyes esetekben az uniós hatáskörgyakorlást, amely ilyen módon a szuverén népakarattól ellentétes célra nem irányulhat, illetve ilyen eredménnyel nem járhat.

Az uniós intézmények útján történő egyedi vagy közös hatásköri döntések sem eredményezhetik azt, hogy a nép elveszíti végső ellenőrzési lehetőségét a közhatalom tevékenysége felett – tette egyértelművé az Alkotmánybíróság egy mindenkire kötelező hatályú döntésében. Az EU intézményeinek és tagállamainak is szükséges lenne tudomással bírni a csatlakozási klauzulában rögzített alaptörvényi felhatalmazás tartalmáról, valamint annak alkotmányos kontextusáról, beleértve az alapvető alkotmányos identitás részét képező népszuverenitás meghatározó voltát. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni annak veszélye nélkül, hogy az uniós döntések összeütközésbe kerülnének azzal az alkotmányos alappal, amelyen éppenséggel az uniós tagság nyugszik.

A migráció és a gyermekvédelem ügyében a népszuverenitás közvetett (alkotmányozó és törvényalkotó), illetve közvetlen (népszavazási) úton is kikerülhetetlenül megnyilvánult. A gyermekek születési nemük szerinti önazonosságához, valamint a megfelelő testi-erkölcsi fejlődéséhez való joga megóvására az Országgyűlés egyrészt alkotmányos szintűre emelete a védelem erejét az alaptörvény ennek megfelelő módosításával, másrészt elfogadta a pedofíliával, valamint az öncélú szexualitás és a születési nemnek megfelelő önazonosságtól eltérés, a nem megváltoztatása, illetve a homoszexualitás népszerűsítésével szembeni fellépésről szóló törvénycsomagot. A közvetlen hatalomgyakorlás körében pedig a 2022. április 3-i népszavazás eredménye fejezte ki a határozott egyetértést a gyermekvédelmi törvényalkotás céljával és szükségességével. A migrációt illetően 2016-ban ugyancsak népszavazás foglalt állást arról, hogy az EU a magyar parlament hozzájárulása nélkül ne írhassa elő nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését. Ezzel összhangban az alaptörvény 2018-as parlamenti módosítása pedig egyértelművé tette, hogy az unióval megosztott hatáskörgyakorlás nem korlátozhatja Magyarországnak a népességére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.

Ami a népszavazásokat illeti, visszatérő érvelés a hazai és uniós balliberális politikai szereplők részéről, hogy mivel kevés híján, de egyik esetben sem érte el az ahhoz előírt ötvenszázalékos részvételi küszöböt a szavazók létszáma, ezért ezeknek az aktusoknak nincs közjogi kötőereje, így véleményező ­hatályúak, ekként a népszavazás eredményé­ben megjelenő népszuverenitási akaratot egyszerűen figyelmen kívül lehet és kell hagyni. Eszerint a migráció korlátozása érdekében leadott 3,36 millió szavazat, valamint a gyermekvédelmi szabályozás megerősítésére leadott több mint 3,6 millió szavazat nem jelent olyan erejű akaratnyilvánításokat a szuverén nép részéről, amelyek elégségesek lennének ahhoz, hogy azok végrehajtására politikai kötelezettséget és ­legitimációt teremtsenek.

Ez az álláspont azonban abból a szempontból tarthatatlan, hogy történetesen éppen az uniós tagságról döntő 2003-as népszavazás alkalmával ennél jóval kevesebb, mindössze 3,056 millió voks alapozta meg a csatlakozást, ráadásul 45 százalékos részvétel mellett. Emellett a 2022. áprilisi országgyűlési választáson a kétharmados arányú parlamenti megbízatást szintén kisebb számú, 3, 06 millió szavazattal adták a Fidesz–KDNP-pártszövetségnek a választók. Hogyan lennének felülbírálhatók akár ­uniós, akár tagállami közjogi szereplők részéről azok a népszuverenitási akaratnyilvánítások, amelyek százezrekkel több szavazaton nyugszanak, mint maga az uniós vagy a tagállami intézményeknek adott hatásköri felhatalmazás? Elvitatni a közhatalmi döntésekre irányuló politikai kényszerítő erőt a népszuverenitásnak ezektől a megnyilvánulásaitól észszerűen és egészséges demokratikus elkötelezettség mellett nem lehet.

Ha a tagállamok alkotmányos identitásának és alapvető állami berendezkedésének feltétlen tiszteletét előíró uniós alapszerződési kötelezettséget az EU intézményei komolyan vennék, akkor a népszuverenitás meghatározó közhatalmi szerepét nem hagyhatnák figyelmen kívül. Ebben az esetben nem ragadtatnák magukat afféle akciókra, mint a hazánknak járó EU-s pénzek kifizetésének hozzákötése a migrációs és gyermekvédelmi szabályok olyan értelmű uniós normákra történő lecseréléséhez, amelyek a tagállami népszuverenitásból nyilvánvalóan nem vezethetők le. Ha ebbe az alkuba a jelenlegi szuverenista kormányzó pártszövetség és parlamenti többség belemenne, egy csapásra megszüntetné a fennálló különbségét a szervilis balliberális ellenzéki pártoktól, amelyek nem győzik rendre kifejezni az iránti feltétlen készségüket, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiszolgáltatnák hazánk önrendelkezésének alkotmányos fundamentumát a külföldi érdekeknek, amiért cserébe – úgymond – „azonnal haza tudnák hozni az uniós forrásokat”.

A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Julien Warnand)