Így lesz a megtévedt erdélyiből baloldali

Vannak, akik mennek, és vannak, akik maradnak. Előbbiek számát csak tippelni lehet, utóbbiak fogyatkozását pedig jelzi a tízévenkénti népszavazás.
A kisebbségi sorsba született magyar párhuzamos valóságban éli a mindennapjait. Egy percre sem felejtheti, hogy hol él, hogy a már száz évet is meghaladott túlélési küzdelemből neki is kijut jó néhány évtized, amikor ő is küzd társaival a nyelvéért, a hitéért, az ékezetekért a nevén, a gyermeke jövőjéért, a százszor lefestett helységnévtáblákért, temetőért és bölcsőért.
Időnként ez a küzdelem hiábavalónak tűnik. Amikor rádöbben, hogy van, ami nem változik. Mint ahogy az sem, hogy az a fránya mínuszjel állandósult nemzetrésze előtt. A számok és százalékok könyörtelenül jelzik, hogy egyre kevesebb a „magyar túlélő, címzetes, vitézlő”.

További Vélemény híreink

Csendes genocídium Erdélyben

Ilyenkor megvakarja a fejét, és kiböki a kérdést: akkor meg hogy? Nem másokat kérdez, nem azokat, akik hivatalból mondogatják neki a biztatást, hanem saját magát. Ilyen sajátságos a kisebbségi lét. Ahol egy lépés előre, kettő hátra, ahol tíz rossz hírre jut egy jó. Ebbe pedig gyakorta belefárad az ember, és újra meg újra ki kell pihennie a létezéséből fakadó küzdelmét. Amelyben olyan ő, az erdélyi magyar, mint valami gépezetbe került homokszem. Próbál túlélni, próbál megmaradni, hol jókedvvel, derűsen, optimistán, reménykedve, máskor pedig könnybe lábadt szemmel, csikorgó foggal, irdatlan ellenszéllel küzdve.

Időnként eszébe jut, hogy a ’89 előtti magyarfaló kommunizmus időszakában már csak egyetlen reménye maradt. Egy érzés. Úgy hívták: Magyarország.

Onnan jött időnként egy-egy hír. Biztatás, levél, rokon, könyv, újság, dunakavics, négercsók. Bármi, ami onnan jött, feltöltötte testi-lelki energiával. Ilyenkor azt érezte, nincs egyedül, ki kell tartani, itt a végeken is. Azt, hogy lám, hátha mégiscsak igaza volt annak az elfeledett írónak, hogy „a víz szalad, a kő marad”.

Sok minden lefolyt azóta a vizeken, de a kő valóban maradt, és vele a szívet melengető érzés is. Ma már mindent tud, mindent lát, ami odaát zajlik. Párhuzamos valóságában van egy ország, amely a lelkében létezik csak, de ott nagyon is létezik! És nem hagyja, hogy nyálcsorgató gyurcsánykodók, acsarkodók kitépdessék onnan.
Van azonban, amit ő sem ért. Pedig jó ideje töri már rajta a fejét. Nem érti, amikor hazajön a rokon, a barát, a volt osztálytárs némelyike, és teli tüdővel fújja a magyar ellenzéki mantrát: drága a benzin, üresek a polcok, bezzegrománia, Orbán lop, Mészáros lop, minden rossz, szegénység van, diktatúra és elnyomás van, közeleg az államcsőd, és így tovább, mint egy állandóan ismétlődő recsegő-ropogó lemez.

Ő meg csak hallgatja elsötétülő arccal, és nem érti, hogy mi lett ezzel a rokonnal, ismerőssel, aki maga is jól emlékezhet, milyen volt túlélni az „aranyfüstös hullaházat”, és aki köszöni szépen, két panaszáradat között felveszi a 13. havi nyugdíjat, gyermekei a csokot, a családtámogatás minden lehetőségével él, nyaranta az olasz vagy a horvát riviéráról posztolgatja sírásra görbülő szájjal, hogy milyen drágaság van, majd pár héttel később a Balatonról írja: ne gyertek, mert elképesztően drága a lángos, és különben is szörnyű, hogy mi van itt.

Ő meg csak hallgat, ahogy hallgatott akkor is, a békesség kedvéért, amikor megtudta, hogy a drága rokon, aki mindig első szóra hazajön a kiadós disznótorra, bálokra és bulikra, a fülét sem mozgatta azon a bizonyos december ötödikén, nemhogy szavazott volna. Az övéire. A túloldalon élő rokonaira, családtagjaira. Nem, dehogy, mert mára ő progresszív lett. Haladó. Aki folyton azzal büszkélkedik, hogy asszimilálódni kell, öregem! Különben is, Magyarországon „mindenki ellenzéki”, Orbán hétfőn már biztosan bukik, elfújja a népharag.

Ő meg csak hallgat, de amikor tizedjére is azt hallja, hogy milyen szörnyű ott az élet, meg diktatúra van, akkor rokonság és barátság ide vagy oda, nem állhatja meg, hogy csúfondáros arccal oda ne vesse: gyere csak haza bezzegromániába, itt a szomszéd utcában van is egy ház eladó. Ilyenkor csak mély, sértett hallgatás a válasz. Meg az, hogy már nem lehet, mert így, mert úgy, aztán újra csak jön a lemez B oldala, hogy az Orbán és a diktatúra, és minden olyan szörnyű.

Emberünk már rég nem hallgatja. Csak arra gondol, olyan hat hónapi vagy egyévi bezzegrománia sok megtévedt ismerőst visszarázna a valóságba. Annyira, hogy aztán sikítófrásszal rohannának vissza a „diktatúrába”. De a kő marad.

A szerző nagyváradi író, újságíró