A vallások tehát nemcsak magyarázatot adnak a kialakult helyzetre, szólítanak fel annak megértésére és elfogadására, hanem egyértelműen társadalomformáló erők is. És ez igaz az antropomorf istenek nélküli, „inspirálatlan” vallásokra is. Mind a kínai univerzista hitrendszerek (konfucianizmus, taoizmus), mind a buddhizmus erősen alakították a társadalmi viszonyokat. Nagy tiszteletnek örvendő, de földi halandó személyek (Kung Fu-ce, Lao-ce, Sziddhártha) adták az útmutatásokat. Az inspirált vallásoknál is léteznek ilyen központi alakok (Mózes, Mohamed), de ők a felsőbb lény(ek)től kapják az inspirációt. (Szándékosan nem soroltam utóbbiak közé Jézust, aki a kereszténység központi alakjaként bár földi, hús-vér személy, de Isten fia, a Szentháromság része is. Esetében tehát Isten közvetlenül szólt az emberekhez.)

Van tehát hatása a vallásnak az adott közösség, társadalom további alakulására, de a már meglévő (vagy kialakulóban lévő) társadalmi viszonyok, és különösen a természeti körülmények alapjaiban befolyásolták a világ egyes régióiban létrejött hitrendszereket, a természetfeletti erőkhöz való viszonyulást.

Ez tán a két végletet nézve a legegyértelműbb: Afrika (a Szaharától délre) és a Közel-Kelet. Afrika alapvetően a bőség földje. Természeti erőforrásokban, élelemben gazdag. (Az éhező etióp gyerekek fotói és a tömeges migráció láttán ezt nehéz elhinni, de tényleg így van. Utóbbi jelenségek már a túlnépesedés és a rossz „menedzsment” miatt vannak. Az euró­pai tudományos vívmányokat átvették, így drasztikusan csökkent a halálozás, viszont épp a hitrendszerük, alapvető kulturális attitűdjük nem változott meg, és továbbra is intenzíven reprodukálódnak.)

De ennek az egyensúlynak a felborulása nélkül Afrika volt az a kontinens, ahol a természet leginkább gondoskodott az emberről. Jó a föld, minden megterem, az eső bőségesen meg is öntözi, a nap is sokat süt, így be is érik. Tehát szinte tényleg csak be kellett feküdni a pálmafa alá, és magától odahullott a kókuszdió. A természet, „Afrika ősanya” mindent megadott. Ezért a természet kultusza alakult ki. Magukhoz a természeti erőkhöz könyörögtek, amikor valamit szerettek volna. (Vagy esőt vagy épp azt, hogy álljon el.)

Ezzel szemben a Közel-Keleten (és a Szaharában) pont az ellenkezőjét látjuk: a természet nagyon keveset ad, egyáltalán nem kegyes az ott élő emberekkel. Persze, vannak élhetőbb, termékenyebb területek, létezik az „ígéret földje” – épp ide vezette Mózes a zsidókat. A zsidó vallás pontosan ezt a választ adta a természeti adottságokra, nehézségekre: a kietlen pusztából Isten a kiválasztott népet elviszi a Kánaánba. Ennek erőforrásai azonban korlátozottak, tehát egyrészt meg kell védeni a külső ellenségtől (ezért az Ószövetség harcosabb hangvétele), másrészt szigorú belső rendet kell kidolgozni, hogy a kiváltságos helyzet fenntartható legyen. (Ezért az Ószövetség szigorú, kirovó-büntető Istene.)

A (zsidó gyökerű) kereszténység is a Közel-Keleten született, de már Európában, a Római Birodalom alapjain teljesedett ki, így egészen más körülményekre, társadalmi állapotokra adott egészen másfajta válaszokat.

A szintén monoteista vallás, a Közel-Keleten szárba szökkent iszlám is a mostoha körülményekre kellett hogy választ adjon. És a szubszaharai Afrikához képest ez a másik véglet: a sivatagban tényleg nincs semmi. Minden csepp eső kincs, Allah ajándéka. És a túlélés egyetlen módja a derék Ali számára a teljes behódolás Allahnak, azért, hogy legalább azt a néhány csepp esőt biztosítsa. Tehát míg az afrikai emberben nem alakult ki a kellő ambíció, a korlátok legyőzésére irányuló erőfeszítés, mert nem volt rá szüksége a természet kegyessége, a rendelkezésre álló bőség miatt, addig az arab világban hiábavaló volt bármilyen ambíció, erőfeszítés, mert a természet annyira szűkmarkúan mért, hogy csakis Allah könyörületében bízhattak. Ehhez viszont nagyon szigorú szabályok, ezek által szabályozott társadalmak és megkérdőjelezhetetlen hierarchiák kellettek.

Az indiai szubkontinens szintén relatíve termékeny vidék. A természet, ha nem is mindig egyenletesen, de periódusonként ismétlődve (monszunesők formájában) biztosította az élelmet. Várni kellett rá (tehát volt jelentősége az „istenek” jóindulatának), nem volt korlátlan, és meg is kellett dolgozni érte (tehát nem a „természet ősanya” ajándéka volt). És mivel nem egyformán jutott mindenkinek, kialakultak a vagyoni-társadalmi különbségek. Ezek akár elviselhetetlenné is válhattak, és a társadalmi feszültségek kezelése érdekében valahogy el kellett fogadtatni a helyzetet mindenkivel; azokkal is, akik a legrosszabbul jártak. Ezt a célt (is) szolgálja a hindu kasztrendszer. A szennyvizet, ürüléket pucoló, a legalsó kasztba tartozó „érinthetetlen” hogyan máshogy lenne hajlandó elfogadni a sorsát, mint úgy, hogy ez a világ rendje, amit az „istenek” parancsoltak.

A kínai univerzista „vallások”, a konfucianizmus és a taoizmus fura módon sok szempontból egymás tökéletes ellentétei. Kung Fu-ce a szorgalmat (és az ebből eredő gyarapodást is) kifejezetten erénynek tartotta. Ez tükrözi a körülményeket: Kelet-Ázsia nem olyan bőséges, mint Afrika (tehát dolgozni kell), de nem is olyan kietlen és reménytelen, mint a sivatagos Közel-Kelet (tehát érdemes is dolgozni). Ez lehetővé tette a társadalmi-gazdasági fejlődést. Aki dolgozik és elér valamit, az viszont köteles adni a kevésbé szerencsés sorsúaknak is. Így lehetett a társadalmi feszültségeket kezelni.

Lao-ce és a taoizmus ezzel szemben az úgynevezett nem cselekvést tekintette a legfőbb erénynek; az ambíciómentességet, a (fölöslegesnek tartott) célok kergetése helyett a fegyelmezett és boldog „menetelést” a végtelen úton. Nem véletlen, hogy inkább a tehetősebbek úri passziója maradt, és a kínai társadalomszervezés a mai napig a konfucianizmuson alapul. (Még a maoistáknál is felfedezhető.)

A csendes beletörődés, a célok feladása a buddhizmusban teljesedett ki. Buddha az ember legfőbb céljaként a Nirvánát jelölte meg, és ehhez meg kellett szabadulni nemcsak az ambícióktól, de a vágyaktól, érzelmektől is. Nem érzéketlenné válva, hanem minden teremtményhez (köztük a fűben lapuló hangyákhoz is) ugyanazzal a kedvességgel és szeretettel viszonyulva. Nincs különbség, nincsenek nekünk kedvesebb és kevésbé kedves emberek. Vagy akár tevékenységek. Mindent ugyanolyan egységes, belső elégedettséggel szemléljünk, mert minket ez az egész nem érdekel, úgysem tart sokáig, megyünk a Nirvánába…

A kereszténység mennyországképe máshonnan ered. Jézus követői az első századokban üldözésnek voltak kitéve. Egyetlen reményük a túlvilág volt. Miután azonban a kereszténység Európa-szerte államvallássá lett, ott derült ki igazán, mennyire jó volt Jézus. Aki nemcsak az egyes emberek számára hozta el az Atya kegyelmét (és földöntúli boldogságát), hanem az ő tanain alapszik Európa prosperitása, másfél évezredes fejlődése és dominánssá válása. Európában szintén nem mostohák a körülmények, de messze nincs Afrika korlátlan természeti bősége sem. Tehát itt is dolgozni kell és érdemes. Viszont az, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, ráadásul szabad akaratot is adott neki, ez olyan plusz „löketet” adott, ami újabb és újabb teljesítményekre sarkallta. A kínaiaknál az ambíció megvan, de ez a fajta szakrális eredeztetés, hogy mi Isten akaratának földi végrehajtói vagyunk, ez hiányzik. A kereszténység tehát azt a választ adta az élet kérdé­seire és nehézségeire (a zsidó gyökerekre alapozva), hogy „hajtsátok uralmatok alá a Földet és annak élőlényeit, mert ti vagytok a teremtés koronái”.

Még ha néha – joggal – méltatlannak is érezzük magunkat erre a címre.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Flickr)