Olvasóink jelentős része valószínűleg tisztában van vele történelmi tanulmányaiból – sőt vannak, akiknek személyes emlékeik is vannak róla –, hogy mit jelent a kölcsönös elrettentés elve. Akiknek fogalmuk sincs, semmi baj, mindjárt kiderül. Az angol verzió még kifejezőbb: mutually assured destruction. Kölcsönösen garantált elpusztítás. Rövidítve: MAD.
De ne is a történelemmel, hanem a jelennel, aktuális eseményekkel, a mai helyzettel kezdjük.
Két és fél héttel ezelőtt meggyilkolták az amerikai keresztény-konzervatív fiatalság legnagyobb ikonját, a 31 éves, kétgyermekes édesapát, Charlie Kirköt.
Arra az elgondolkodtató kérdésre, hogy Isten hogyan engedhetett meg ekkora gonoszságot, azt a Pesti Srácokra az esetet követően frissiben írt cikkemben igyekeztem választ találni. A merénylet körülményeit, következményeit, az esetleges ellentmondásokat pedig a Politikai Hobbistában egy teljes adáson keresztül elemeztük. Ám vannak további kérdések.
Leginkább az: hogyan tovább? Mármint a politikai szembenállás terén. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy
a merénylethez egy hosszú folyamat vezetett. A médiát, a közbeszédet, a szórakoztatóipart, az egyetemek világát uraló baloldal folyamatos gyűlöletkampánya, hergelése. A jobboldali közszereplők démonizálása: fasiszta, Hitler, homofób, rasszista stb. Az összes megszokott becsmérlő jelzőt folyamatosan dobálták nemcsak Trumpra, Orbánra, Le Penre és az összes jobboldali politikusra, de a véleményformálókra, aktivistákra
vagy akár a kevés számú jobboldali celebre is. Nem vitáztak velük, nem a politikájukkal, az elveikkel szemben próbáltak jobb alternatívát mutatni (a gyakorlat azt mutatja, hogy csak rosszabbat sikerült, amikor hatalmon voltak), hanem személyükben támadták őket. Olyan lehengerlő gyűlöletet keltettek velük szemben, aminek egyenes következménye, hogy hamar akadt egy beteg agyú félőrült, aki úgy érezte, ő lesz majd a hős, aki elpusztítja a patás ördögöt. Még egyszer: egy kétgyermekes, hívő keresztény édesapát.
Charlie Kirk halála azonban óriási ébredést, Krisztushoz való tömeges visszatalálást hozott, különösen Amerikában, de az egész világon. A jobboldal gyászol, ugyanakkor erőt, elszántságot is merít a tragédiából. És nagyon fontos is, hogy ezt tegye. A konzervatív, patrióta gondolkodóknak át kell menni támadásba.
Ami alapvetően nehéz, hiszen épp azért vagyunk konzervatívok, mert megőrizni, építeni, békét és rendet tartani szeretünk. Az állandó harcos, forradalmi gondolkodás az ellenfeleink, a baloldal sajátja. De nem tehetünk mást, mint hogy felmegyünk a pályára. Arról ugyanis sokszor megbizonyosodhattunk (Antall József talán a legjobb itthoni példa rá), hogy ha az ellenfél agresszivitására, totális, gyakran aljas támadásaira elegánsan, „glaszékesztyűt” húzva reagálunk, megmutatjuk, hogy mi ennél jobbak, elegánsabbak, emelkedettebbek vagyunk, akkor egyszerűen eltaposnak minket. Ha engedünk nekik bizonyos dolgokban, akkor nem viszonozzák a gesztust, hanem vérszemet kapnak. Ha kompromisszumokat kötünk velük, akkor felrúgják azokat. Ha a kisujjunkat nyújtjuk, tövig leharapják a karunkat. Ilyen a bolsevikok természete, mindig is ilyen volt. Már a francia forradalom óta itt őrjöngenek. (Akkor még jakobinusoknak hívták őket, de ugyanaz a brigád.) És nincs ebben semmi újdonság, évek óta vívjuk a kultúrharcot. (Egyre inkább „kultúr” nélkül.)