Megdöbbentő számomra, amikor magát kereszténynek valló, Krisztusra, a Bibliára rendre hivatkozó ember megkérdezi, hogy ugye azért a szűznemzést, Mária sztoriját nem hiszem el. Herrgott! – kiáltok fel ilyenkor, Isten nevét bűnösként mégiscsak a számra véve. Itt valakinek halvány fogalma sincs a kereszténység természetéről. Krisztus születése, élete, kereszthalála és feltámadása, annak minden tudománytalan, igazolhatatlan, elképzelhetetlen, lehetetlen elemével együtt a kereszténység legfontosabb, legalapvetőbb meghatározója. Ha ezt nem hisszük, akkor megette a fene az egészet.

Teljesen mindegy, hogy tudományosan meg lehet-e a magyarázni. Nem szükséges. Nincs dolgunk vele. Krisztus számos csodát tett életében, de élete önmagában is maga a csoda. És ezt a csodát nekünk nem elemezni, mérlegelni kell, hanem örülni neki. Hálát adni a kegyelemért, amiben Isten részesített minket. Hogy elküldte közénk a fiát, és ezzel véget vetett az emberiség céltalan bolyongásának.

Ma a technológiában, tudományban nagy paradigmaváltásokat hozó, a korábbi állapotokat teljesen felülíró embereket, cégeket „game changer”-nek, még divatosabb szóval „disruptor”-nak nevezik. Ilyen volt Steve Jobs és az Apple az iPhone-nal, ilyen Elon Musk és a Tesla a tömeggyártásra alkalmas, működőképes elektromos autóval, ilyen volt Oppenheimer és Teller Ede az atombombával, de Einstein is a relativitáselmélettel. Mindannyian eltörpülnek azonban Jézus mellett. Ő volt a legnagyobb „game changer”, a legbombasztikusabb „disruptor”.

A hinduk, buddhisták számára az élet végtelen körforgás, egy labirintus (ezt fejezi ki a svasztika, a horogkeresztet „megihlető” ősi szimbólum is), sok-sok újjászületéssel; a taoisták szerint csak a végtelen-céltalan út létezik, és ebben kell feloldódni a „nem cselekvés” által; a zsidóság pedig a pusztában bolyongott, keresve az ígéret földjét, és várva a Megváltót.

Jézusnak, az ő misztériumának a befogadása tesz minket kereszténnyé. És nem azért, mert ettől mások felé jobb emberek leszünk. Az már magától jön, amint befogadtuk Istent, az ő fiát és szent lelkét. Hanem azért fogadjuk be Őt, mert ettől nekünk, magunknak lesz jobb.

Ezt a kapcsolatot azonban – mint minden más, világi kapcsolatot is – ápolnunk kell. A szerelmek, barátságok is akkor tartanak ki, ha gondozzuk őket. Egy egészséges, mély és felemelő kapcsolatban nem azért törődünk a másikkal, nem azért töltünk vele minőségi időt, nem azért figyelünk rá, mert elvárja tőlünk. Hanem mert mi érezzük jól magunkat, ha vele lehetünk, ha a közelségét érezhetjük.

Ugyanez a helyzet Istennel is. Ne azért imádkozzunk, ne azért menjünk templomba, mert ő ezt elvárja tőlünk. Őszintén: neki tökmindegy, ő elvan nélkülünk is. De számunkra a közelsége erő, inspiráció, lelki béke. Nem, nem oldja meg helyettünk az élet összes problémáját. Nem ígér ötcsillagos wellnesshotelt a mindennapokra. De szabad akaratot adott arra, hogy jó döntéseket hozzunk. És ezekben a döntésekben ott van mellettünk, ha figyelünk rá.

Talán ez ma a legnehezebb: a rengeteg zaj, a modern világ impulzuskavalkádja, a sátán megannyi kísértése, a saját egónk önigazolásai közepette meghallani Isten szavát. Ezért jó templomba, keresztény közösségekbe menni. Nincs recept: valakinek a közös, dicsőítő éneklés, valakinek a templom atmoszférája, valakinek a szentségimádás (amit a katolicizmus elkötelezett ellenségei tévesen bálványimádásnak hívnak) jön be. De az „otthon, a hálószobámban is eleget gondolok Istenre” egy önámítás. Még egyszer, nem azért, mert Neki ez kevés. Hanem mert nekünk az. Mi nem vagyunk képesek önerőből kikapcsolni akár a külvilág, akár saját agyunk hangjait. A keletiek ezt meditációval próbálják elérni, több-kevesebb sikerrel. A külvilágot kikapcsolják, a lélek megnyugszik – de a transzcendencia nem szólal meg. Istent ha nem hívjuk, nem erőlteti ránk magát. A templomban, a keresztény közösségben viszont ott van. („Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” – mondta Jézus.)

Mind elcsendesülni, a külvilágot, az egót kikapcsolni, mind pedig Isten szavát befogadni sokkal könnyebb az ő házában, az általa létrehozott közegben, ahová a sátán nem jut be, ahol nem tud zavart okozni. Ez nem azt jelenti, hogy ne próbálkozna; akár a keresztény közösségekbe is beférkőzhet. Az embereit általában arról lehet megismerni, hogy folyton dörgedelmesen idézik a Bibliát, dorgálnak és ítélkeznek. Mindent nagyon megmagyaráznak. De ahogy Hamvas Béla is fogalmazott: 

Ezt manapság nem is nagyon merjük megtenni. Magunkba engedni Jézust. Ezt is a modern világ tette velünk, a sátán nagy megelégedésére. Elhiteti, hogy a kereszténység hiedelmek és parancsolatok rendszere, amit mások, szervezetten ránk erőltetnek. És ezt megtagadni maga a szabadság. Semmi sincs távolabb az igazságtól. A valódi szabadság pontosan a keresztény szabadság. Amiről a Bibliához IS értő ateisták rögtön ki is jelentették, hogy micsoda marhaság (amikor Orbán Viktor egyik tusnádfürdői beszédében megemlítette). Pedig a „keresztény szabadság” gondolata Pál apostoltól származik. Felismerni Isten üzenetét (a számunkra káros, külvilági, sátáni üzenetekkel szemben), és boldogan (tehát nem kényszerből) cselekedni azt. Ismét Hamvast idézve: „A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.”

Ettől még semmi baj az egyházakkal. Pontosan ahhoz segítenek hozzá, hogy meghalljuk Isten szavát. Templomaikkal, liturgiáikkal, elhivatott lelkipásztoraikkal segítenek kiszűrni a zajt, megkeresni Istent. Persze, ezzel a felruházott hatalommal vissza is lehet élni. Az egyház, annak papjai is képesek a szereptévesztésre – hiszen emberek.

És akkor még nem beszéltünk a kereszténységnek a hit mellett egy másik aspektusáról: a keresztény kultúráról (és az ebből kinőtt politikai kereszténységről). De erről ma már nem is fogunk; majd legközelebb...

Borítókép: Illusztráció. Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek karácsonyi éjféli szentmisét mutat be a Szent István-bazilikában 2021. december 25-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)