Elkényelmesedtünk. Úgy érezzük, nincs is szükségünk Istenre. A tudomány általános prosperitást hozott, a modern, technologizált világ a stabilitás, a kiszámíthatóság, a biztonság érzetét adja. A végtelen, kifogyhatatlan bőség illúzióját. És ahogy egyre inkább hiszünk az utóbbiban, úgy egyre inkább megfeledkezünk Istenről.
Na jó, néha azért gondolunk rá... és ezzel meg is nyugtattuk a lelkiismeretünket. Esetleg elmentünk az ünnepi misére... és ezzel már a kötelességünket is megtettük. Keresztények vagyunk.
Nagyjából ezt gondolhatja, lekezelő gúnnyal, egy ateista a mai keresztényekről. És sajnos igaza lehet. Persze, az egy másik kérdés, hogy ma az ateisták előszeretettel dobálóznak néhány közismert bibliai idézettel, oktatnak ki minket, kérik számon rajtunk a kereszténységet – teszik mindezt anélkül, hogy bármi fogalmuk lenne hitünk természetéről. De vajon nekünk van-e...?
Nyilván azt gondoljuk, igen. Olvastuk a Bibliát, ismerjük a tízparancsolatot, igyekszünk is betartani azokat. Sőt, mindenféle egyéb jó cselekedeteket is teszünk, néha már krisztusi magaslatokban járunk, Isten büszke lehet ránk – és mi is nagyon büszkék vagyunk a saját jóságunkra. Pontosan olyanok vagyunk, mint az erényfitogtató progresszívek. Híres művészek, ha díjat vesznek át, ha mikrofont kapnak a kezükbe, azonnal a kötelező frázisokat pufogtatják, amiket a neomarxista kánon elvár tőlük. A hétköznapi emberek pedig Facebook-profilképekkel állnak ki hol a szivárványcsaládok, hol az SZFE, hol Ukrajna mellett.
De nemcsak „libsi” jóemberkedés létezik, hanem keresztény jóemberkedés is. Lehet, hogy az utóbbi nemesebb, őszintébb szándékból fakad, és még akár valós jó cselekedetekben is nyilvánul meg – de ettől még nem szabadna önmagunk hatása alá kerülni. Kereszténynek lenni nem arról szól, hogy „jók” vagyunk. És pláne nem arról, hogy magunkat annak tartjuk.
Az ember természeténél fogva bűnös. Ez nem azt jelenti, hogy ostoroznia kell magát, hogy nem lehet önbecsülése. De azt sem, hogy ne tudna, sőt ne kellene tennie azért, hogy „jó” legyen, hogy „minimalizálja” a bűnösségét.
Nem azért, mert ezzel elnyeri Isten megbocsátását. A megbocsátásért, az irgalomért nem lehet „megdolgozni”. A kegyelem Istentől ered. Azt kapjuk. Sőt, már megkaptuk. Az emberiség iránt érzett végtelen szeretetében elküldte a fiát, hogy örökre megváltsa a bűneinket. És ez nem egy megfoghatatlan, közhelyessé vált, vallási mítosz. Hanem ez maga a kereszténység.
Megdöbbentő számomra, amikor magát kereszténynek valló, Krisztusra, a Bibliára rendre hivatkozó ember megkérdezi, hogy ugye azért a szűznemzést, Mária sztoriját nem hiszem el. Herrgott! – kiáltok fel ilyenkor, Isten nevét bűnösként mégiscsak a számra véve. Itt valakinek halvány fogalma sincs a kereszténység természetéről. Krisztus születése, élete, kereszthalála és feltámadása, annak minden tudománytalan, igazolhatatlan, elképzelhetetlen, lehetetlen elemével együtt a kereszténység legfontosabb, legalapvetőbb meghatározója. Ha ezt nem hisszük, akkor megette a fene az egészet.
Teljesen mindegy, hogy tudományosan meg lehet-e a magyarázni. Nem szükséges. Nincs dolgunk vele. Krisztus számos csodát tett életében, de élete önmagában is maga a csoda. És ezt a csodát nekünk nem elemezni, mérlegelni kell, hanem örülni neki. Hálát adni a kegyelemért, amiben Isten részesített minket. Hogy elküldte közénk a fiát, és ezzel véget vetett az emberiség céltalan bolyongásának.
Ma a technológiában, tudományban nagy paradigmaváltásokat hozó, a korábbi állapotokat teljesen felülíró embereket, cégeket „game changer”-nek, még divatosabb szóval „disruptor”-nak nevezik. Ilyen volt Steve Jobs és az Apple az iPhone-nal, ilyen Elon Musk és a Tesla a tömeggyártásra alkalmas, működőképes elektromos autóval, ilyen volt Oppenheimer és Teller Ede az atombombával, de Einstein is a relativitáselmélettel. Mindannyian eltörpülnek azonban Jézus mellett. Ő volt a legnagyobb „game changer”, a legbombasztikusabb „disruptor”.
A hinduk, buddhisták számára az élet végtelen körforgás, egy labirintus (ezt fejezi ki a svasztika, a horogkeresztet „megihlető” ősi szimbólum is), sok-sok újjászületéssel; a taoisták szerint csak a végtelen-céltalan út létezik, és ebben kell feloldódni a „nem cselekvés” által; a zsidóság pedig a pusztában bolyongott, keresve az ígéret földjét, és várva a Megváltót.
Jézus mindezt felülírta: célt adott, kijelölte az utat, cselekvésre szólított... és megváltott.
Jézusnak, az ő misztériumának a befogadása tesz minket kereszténnyé. És nem azért, mert ettől mások felé jobb emberek leszünk. Az már magától jön, amint befogadtuk Istent, az ő fiát és szent lelkét. Hanem azért fogadjuk be Őt, mert ettől nekünk, magunknak lesz jobb.
Ezt a kapcsolatot azonban – mint minden más, világi kapcsolatot is – ápolnunk kell. A szerelmek, barátságok is akkor tartanak ki, ha gondozzuk őket. Egy egészséges, mély és felemelő kapcsolatban nem azért törődünk a másikkal, nem azért töltünk vele minőségi időt, nem azért figyelünk rá, mert elvárja tőlünk. Hanem mert mi érezzük jól magunkat, ha vele lehetünk, ha a közelségét érezhetjük.
Ugyanez a helyzet Istennel is. Ne azért imádkozzunk, ne azért menjünk templomba, mert ő ezt elvárja tőlünk. Őszintén: neki tökmindegy, ő elvan nélkülünk is. De számunkra a közelsége erő, inspiráció, lelki béke. Nem, nem oldja meg helyettünk az élet összes problémáját. Nem ígér ötcsillagos wellnesshotelt a mindennapokra. De szabad akaratot adott arra, hogy jó döntéseket hozzunk. És ezekben a döntésekben ott van mellettünk, ha figyelünk rá.
Talán ez ma a legnehezebb: a rengeteg zaj, a modern világ impulzuskavalkádja, a sátán megannyi kísértése, a saját egónk önigazolásai közepette meghallani Isten szavát. Ezért jó templomba, keresztény közösségekbe menni. Nincs recept: valakinek a közös, dicsőítő éneklés, valakinek a templom atmoszférája, valakinek a szentségimádás (amit a katolicizmus elkötelezett ellenségei tévesen bálványimádásnak hívnak) jön be. De az „otthon, a hálószobámban is eleget gondolok Istenre” egy önámítás. Még egyszer, nem azért, mert Neki ez kevés. Hanem mert nekünk az. Mi nem vagyunk képesek önerőből kikapcsolni akár a külvilág, akár saját agyunk hangjait. A keletiek ezt meditációval próbálják elérni, több-kevesebb sikerrel. A külvilágot kikapcsolják, a lélek megnyugszik – de a transzcendencia nem szólal meg. Istent ha nem hívjuk, nem erőlteti ránk magát. A templomban, a keresztény közösségben viszont ott van. („Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” – mondta Jézus.)
Mind elcsendesülni, a külvilágot, az egót kikapcsolni, mind pedig Isten szavát befogadni sokkal könnyebb az ő házában, az általa létrehozott közegben, ahová a sátán nem jut be, ahol nem tud zavart okozni. Ez nem azt jelenti, hogy ne próbálkozna; akár a keresztény közösségekbe is beférkőzhet. Az embereit általában arról lehet megismerni, hogy folyton dörgedelmesen idézik a Bibliát, dorgálnak és ítélkeznek. Mindent nagyon megmagyaráznak. De ahogy Hamvas Béla is fogalmazott:
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.
Ezt manapság nem is nagyon merjük megtenni. Magunkba engedni Jézust. Ezt is a modern világ tette velünk, a sátán nagy megelégedésére. Elhiteti, hogy a kereszténység hiedelmek és parancsolatok rendszere, amit mások, szervezetten ránk erőltetnek. És ezt megtagadni maga a szabadság. Semmi sincs távolabb az igazságtól. A valódi szabadság pontosan a keresztény szabadság. Amiről a Bibliához IS értő ateisták rögtön ki is jelentették, hogy micsoda marhaság (amikor Orbán Viktor egyik tusnádfürdői beszédében megemlítette). Pedig a „keresztény szabadság” gondolata Pál apostoltól származik. Felismerni Isten üzenetét (a számunkra káros, külvilági, sátáni üzenetekkel szemben), és boldogan (tehát nem kényszerből) cselekedni azt. Ismét Hamvast idézve: „A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.”
Ettől még semmi baj az egyházakkal. Pontosan ahhoz segítenek hozzá, hogy meghalljuk Isten szavát. Templomaikkal, liturgiáikkal, elhivatott lelkipásztoraikkal segítenek kiszűrni a zajt, megkeresni Istent. Persze, ezzel a felruházott hatalommal vissza is lehet élni. Az egyház, annak papjai is képesek a szereptévesztésre – hiszen emberek.
És akkor még nem beszéltünk a kereszténységnek a hit mellett egy másik aspektusáról: a keresztény kultúráról (és az ebből kinőtt politikai kereszténységről). De erről ma már nem is fogunk; majd legközelebb...
Borítókép: Illusztráció. Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek karácsonyi éjféli szentmisét mutat be a Szent István-bazilikában 2021. december 25-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
