Különös hír került ki nemrég az internetre. Az illetékes hivatal letiltotta a HH–AA–004-es, új típusú egyéni rendszámot, mert a Vezess.hu autós oldal írása szerint a határozat megállapítja, a „kért rendszámtábla első két karaktere alkalmas lehet arra, hogy nyelvi szempontból önkényuralmi rendszerek által használt rövidítéseket, betűszavakat idézzenek meg.” Értsd: Adolf Hitler monogramját.

Nácikat keresünk a volán mögött. Ma éppen kilencven évvel azután, hogy Hitler – tizenkétmillió szavazatával az 1932. novemberi német választások győztese – elfoglalta a kancellári hivatalt, hogy a felismerhetetlenségig átalakítsa Németországot és Európát. A nácizmus tizenkét évét, a második világháborút, a halottak tízmillióit a világ máig nem tudta feldolgozni. A borzalmas náci vezér borzongató rejtély maradt. Nincs az a vele kapcsolatos hír, amit ne lehetne eladni. Mikropénisze volt, írja az online magazin. De benne van a cikkben, az is lehet, hogy nem – valójában mindegy is, az olvasó már ráharapott a hírre. A tematikus tévécsatornák folyamatosan ontják a hitleres dokumentumfilmeket, évforduló sem kell hozzá. „Ez a német demokrácia felszámolását jelentette” – mondja már sokadik este a narrátor, majd dobpergés hallatszik aláfestésként. Egy koreai gyártó felismeri Hitlerben a marketing­értéket és úgy reklámozza termékét, mintha legalábbis Mozart-golyó lenne. A marketinggel lehet, hogy tisztában volt, de az európai történelemmel nem.

Reméljük, az Endlösungig azért nem fajul a dolog. Az ingatlanos nagyobb életteret kínál egy tágas kerttel. Még jó, hogy Ukrajnát nem rohanjuk le egy kis Lebensraumért. Így képzelnénk az állatok koncentrációs táborát – háborog egy horrortelep láttán az állatvédő szervezet. Angol „kisállat-holokausztról” ír az online lap.

Létezik a szavak inflálásának egy legalább olyan káros, mert a közéletet mérgező másik válfaja is: a folyamatos nácizás, amely inkább persze szitkozódásként, semmint tartalmilag alátámasztva teremt hamis párhuzamot. A kormánypárt nevében az „sz” betűt „SS”-re írják át, az ifjúsági szervezetet lejugendezik, a vezető a Führer, a kormányzati kommunikációt a propagandaminisztérium agyalja ki, az óriásplakátok Goebbels-hirdetések. A náci kártya, a reductio ad Hitlerum terjedését a mindenki agóráján, a világhálón Mike Godwin amerikai kutató írta le már annak hőskorában. Godwin törvénye kimondja: „egy internetes vita terebélyesedésével annak az esélye, hogy valaki a nácikkal vagy Hitlerrel von valamilyen párhuzamot, közelít az egyhez.” Azaz a száz százalékhoz. Roppant érdekes, de most, hogy a német külügyminiszter szerint országa háborúban áll Oroszországgal, és Leopard harckocsikat küldenek az ukrán télbe, arról nem nagyon olvasni wehrmachtozó hozzászólásokat, hogy indul a német Blitzkrieg, vagy több is veszett Sztálingrádnál. Nemigen poénkodnak azon, hogy lehet, a Leopardba ültetett Szerhij anyanyelvi szinten beszéli a szász-anhalti német dialektust… Ja, hogy azért nem, mert Putyin az új Hitler? Az más. Fontos, hogy le legyenek osztva a szerepek, kinek mi a jussa.

Tény, hogy a jövőre hetvenöt éves Német Szövetségi Köztársaságot évtizedek óta annak bizonyítási vágya hajtja, hogy minden szempontból felszámolta a nácizmust. Komolyan veszik a „nulla órát”: 1945-ben új német időszámítás kezdődött. Amikor a 90-es évek elején itt járt Rita Süssmuth, a Bundestag házelnöke, egy kisgazda képviselő – a világháborús magyar hadsereg egykori tisztje – annak fejtegetésébe kezdett, hogy két világégésben is ott álltunk a németek mellett. Ez ugyan történelmi tény, de Süssmuth ekkor szinte azt várta, hogy nyíljon meg alatta a föld.

Ennek jegyében tudatosan bevándorlótársadalmat építenek – tételesen szerepel a 2021-es berlini kormányprogramban –, hogy a nemzeti érdekérvényesítés látszatát is kerüljék, támogatják az Európai Egyesült Államok tervét, továbbá egyre nagyobb teret engednek a genderideológiának. Amikor kiderült, hogy a természeti viszonyok megváltozása nyomán Németország területe minden beavatkozás nélkül növekedett Belgium rovására, Berlinben siettek leszögezni, hogy nincs területi követelésük a kis királysággal szemben. Ez főleg a német félelmekkel kapcsolatban árulkodó.

A német és az osztrák közmédia megrendelésére készülő filmek szerethető szereplők beépítésével tudatosan sugallnak pozitív képet minden olyan kisebbségi csoportról, amely megszenvedte a Hitler-diktatúrát. Ennek bizarr példája a Salzburgi halottak című sorozat, amelyben a vaskalapos rendőrfőnök időskorára coming-outol, mint homoszexuális, Florian Teichtmeister vezető osztrák színész pedig kerekesszékét bámulatos ügyességgel, origamiként hajtogató fogyatékosként alakít rendőrnyomozót. Igaz, Teichtmeister gyermekpornóügyével most fejlövést kapott a projekt. A szivárványos és egyéb zászlókra tűzött tolerancia azokat már kevésbé illeti meg, akik nem osztják a német elit komoly nyomásával kialakított fősodor véleményét. A felmérések szerint a kényes közéleti témákban, mint a bevándorlás vagy a gender, a németek fele nem meri nyilvánosan hangoztatni a véleményét, mert tart a retorziótól. Börtönbe nem zárják, de a margóra szorítják, elveszítheti az állását.

Tény, hogy vannak szélsőjobboldaliak, neonácik, revizionisták Németországban, ahogy léteznek más társadalmak margóján is ilyen csoportosulások. A Reichsbürgerek, a II. Vilmos császár és Bismarck korában leragadt „birodalmi polgárok” jelentette veszély – lehetnek mindösszesen húszezren egy 83 milliós országban – azonban a legkevésbé sincs arányban Hitler tizenkétmillió szavazójával az akkoriban 66 milliós országban. Pláne úgy, hogy az elit a felismerhetetlenségig átalakítja Németországot. Mégpedig olyan buzgósággal és a társadalom feje felett, hogy amint volt publicistánk, Gunter Weissgerber fogalmaz, „amik korábban »a kommunizmushoz vezető út szakaszai« voltak, az ma az energetikai, közlekedési, mezőgazdasági, bevándorlási és genderfordulat. A cél ugyanaz: új embert teremteni új környezetben”.

A mi nemzedékünk már elképzelni sem tudja, milyen helyzetbe, akár közvetlen életveszélybe kerültek embercsoportok 1933-ra anélkül, hogy akár egy puskalövés is eldördült volna. A veszély nem volt azonnal felismerhető: mi ismerjük a hitlerizmus történetét, a kortársak nem ismerték. Szilárd Leó, a fizikus Berlinből Bécsbe menekült egy olyan vonaton, ami aznap még üres volt, de másnapra már egymást tiporták rajta az emberek, a szerelvényt a határon feltartóztatták, a nácik mindenkit kihallgattak. „Ha az ember sikeres akar lenni ebben a világban, nem kell sokkal okosabbnak lennie másoknál. Elég, ha csak egy nappal jár előttük” – jegyezte meg keserűen Szilárd.

A sokoldalú Egon Friedell, aki ma leginkább szórakoztató kultúrtörténeti művéről ismert, lekéste azt a bizonyos napot az An­schluss utáni Bécsben. Váltig bizonygatta Ödön von Horváthnak, hogy kész elmenekülni, majd ezt addig halogatta, amíg a nácik már jöttek érte, s inkább a mélybe vetette magát előlük az erkélyről. Az Anschluss után Csehszlovákia, majd Lengyelország lerohanása, a Szovjetunió megtámadása és Magyarország megszállása következett. Ehrenreich Eliézer, a mádi rabbi 1939-ben azt írta aggódó amerikaiaknak: minden rendben, biztonságban vannak Magyarországon. Öt évvel később, két hónappal a német megszállás után az egész közösségét deportálták.

Mi már kilencven év történelmi tapasztalatával rendelkezünk. A kínai történészek ilyenkor azt mondják, kevés idő telt el. De ahhoz talán elég, hogy mind tisztábban lássunk. Emlékezzünk meg az évfordulókon, kövessük éberen a változásokat, de ne éljünk vissza történelmi fogalmakkal, ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt! Nem igaz a mondás, hogy most még Erdéllyel kezdik, aztán Auschwitz lesz belőle. Nem náci valaki attól, hogy nem halad a fősodorral, esetleg szorult belé némi nemzeti érzés, vagy nem egy poliamóriás „felelősségközösségben” – ez a legújabb német divat, a jogi szintre emelt kommuna – képzeli el az unokáit.

Borítókép: Adolf Hitler, Hermann Göring, Joseph Goebbels és Rudolf Hess (Fotó: Wikipedia)