(A művelt, „européer” Nyugat? Ugyan már…! Benne hallgat a sötétség.)

Kijev újabb és újabb ezreket szeretne besorozni, hogy a veszteségeit pótolja. Mint a hitleri végórákban: gyermekkatonáktól nyugdíjas korúig mindenkit visznek. Ágyútölteléknek jók lesznek.

Kényszersorozás, embervadászat zajlik Kárpátalján. Az utolsó felvonás.

Nem értem.

Az egészet nem értem.

Ha Magyarországon valaha veszélyben volt a haza – és hányszor volt, óh, Istenem! –, soha sem embervadászatba torkolló kényszersorozással állt össze a hont védő sereg. Emlékezzünk csak!

Kossuth toborzó szózatára szívrepesve „fordult, nyergelt” az idegenbe parancsolt „császári” magyar huszár… Ha meg éppen nem volt nemzeti regiment, mert szélnek eresztette a vörös gróf züllött hadügyminisztere, Linder „Nem akarok többé katonát látni!” Béla, akkor magunk szervezte Rongyos Gárdaként álltunk ki az ezeréves határokért, vagy puskát ragadva polgárként, diákként, vasutasként foglaltuk vissza legbátrabb városunkat, Balassagyarmatot. A hazáért elvérző pesti srácokat sem kényszersorozással verbuválták 1956-ban.

De még a Pál utcai Bokának sem kellett védőket toboroznia az édes grundért – szívük vitte a srácokat a farakás tetejére.

Az a haza, amelyhez most áldozatokat toboroz Ukrajnában a halál – fájdalom –, már évekkel ezelőtt a Majdannál elveszett.

Borítókép: Ukrán katona (Fotó: Europress/AFP/Anatolii Stepanov)