Miközben a magyarokat és más Ukrajnában élő nemzetiségeket tömegesen hurcolják ki a frontra, Kijev jottányit sem változtat kisebbségi politikáján. Magyarjainkat a közelmúltban is több atrocitás érte. Leszedették a magyar zászlókat, tanárokat küldtek el állásukból, csupán mert magyarok, a munkácsi vár turulszobrát ledöntötték… Sorolhatnánk.
Közben érkeznek haza a fronton elesetteket szállító konvojok, igaz, erről nem szabad beszélni, a hatóságok még az áldozatok hozzátartozóival sem közölnek adatokat. Sokan azt sem tudják, mikor jön hozzátartozójuk a koporsója. (Helyiek szerint a magyar határtól néhány száz méterre egy speciálisan erre a célra kialakított hűtővagonban több száz katona holttestét őrzik. Szerencsétlenek több hete, vagy annál is régebben estek el, de még mindig nem temethették el őket.)
Reménytelen eligazodni a háborús híreken is, egyedül az biztos, hogy mindkét fél nagyokat lódít. A halottakról, sebesültekről, kilőtt harci eszközökről szóló számadatokat megjegyezni sem érdemes – a fele sem igaz. Képes tudósítások, videók, filmfelvételek esetén talán kisebb a hamisítási lehetőség, ezek adhatnak némi támpontot a harcok állásáról.
Nem manipulálhatók viszont az országban zajló kényszersorozásokról titokban készült felvételek. Azok az elképesztő beszámolók, amelyek az ukrán hatóságok brutális fellépéseiről tudósítanak.
És ezek mind igazak.
Az M1 híradójában bemutatott felvételeken jól látszik, ahogy a nyílt utcán fegyvert fognak egy férfira, aki keményen ellenáll, de kirúgják mindkét lábát, leteperik, s már viszik is. Egy idősebb embert a piacon járókelők előtt löknek a falhoz, majd tuszkolják be nyomban a rendőrautóba. Kárpátalján rendszeresen készülnek felvételek ilyen elrettentő jelenetsorokról. Persze csak titokban, mert Kijev teljes kontroll alatt tartja a médiát, csupán a központi hírek mehetnek ki, ezek pedig arról szólnak, hogy Ukrajna győzelemre áll.
A belső országrészből érkeznek azok a rendőrök, katonák, akik csoportokban vonulva gyűjtik be a férfiakat. Módszereik napról napra ijesztőbbek. Felszólítás nélkül rárontanak gyanútlan fiúkra, férfiakra, aztán már cipelik is magukkal minden különösebb protokoll nélkül. Egy ottani magyar arról számolt be a Pesti Srácoknak, hogy Munkácson egyszerűen lezárták a piacot, a hadköteles korúnak vélt férfiakat pedig egy busszal elvitték. Legtöbbször frekventált helyeken, pályaudvarokon, benzinkutaknál, üzletközpontok, megállók közelében történnek a brutális akciók, de előfordult olyan is, hogy lakóházakba törtek be, ágyból, asztal mellől, kisgyermek szeme láttára cipeltél el a tiltakozó férfiembert.
(A művelt, „européer” Nyugat? Ugyan már…! Benne hallgat a sötétség.)
Kijev újabb és újabb ezreket szeretne besorozni, hogy a veszteségeit pótolja. Mint a hitleri végórákban: gyermekkatonáktól nyugdíjas korúig mindenkit visznek. Ágyútölteléknek jók lesznek.
Kényszersorozás, embervadászat zajlik Kárpátalján. Az utolsó felvonás.
Nem értem.
Az egészet nem értem.
Ha Magyarországon valaha veszélyben volt a haza – és hányszor volt, óh, Istenem! –, soha sem embervadászatba torkolló kényszersorozással állt össze a hont védő sereg. Emlékezzünk csak!
Kossuth toborzó szózatára szívrepesve „fordult, nyergelt” az idegenbe parancsolt „császári” magyar huszár… Ha meg éppen nem volt nemzeti regiment, mert szélnek eresztette a vörös gróf züllött hadügyminisztere, Linder „Nem akarok többé katonát látni!” Béla, akkor magunk szervezte Rongyos Gárdaként álltunk ki az ezeréves határokért, vagy puskát ragadva polgárként, diákként, vasutasként foglaltuk vissza legbátrabb városunkat, Balassagyarmatot. A hazáért elvérző pesti srácokat sem kényszersorozással verbuválták 1956-ban.
De még a Pál utcai Bokának sem kellett védőket toboroznia az édes grundért – szívük vitte a srácokat a farakás tetejére.
Az a haza, amelyhez most áldozatokat toboroz Ukrajnában a halál – fájdalom –, már évekkel ezelőtt a Majdannál elveszett.
Borítókép: Ukrán katona (Fotó: Europress/AFP/Anatolii Stepanov)
