Az újságíróember akkor veszi észre, hogy öregszik, amikor ráébred: egyre többször őt kérik, írjon búcsúztató cikket az eltávozó kollégáról. „Mégiscsak te ismerted a legrégebbről”, sóhajt ilyenkor a napos szerkesztő.
Egy ideje már én vagyok a Magyar Nemzet nekrológusa. Szomorú lépcsőfok ez a szerkesztőségi „ranglétrán”. Futnak az évek.
Pár napja szegény Szentkirályi András adott munkát. Kitolt velem, velünk. Nem volt szép tőled, Andris! Hová siettél?
Golyót – így hívta mindenki – tényleg régről ismertem, még az átkosból. Amikor 1984 végén a sportlaptól a New York-palotában székelő Magyar Hírlaphoz kerültem, ő már több éve a belpolitikai rovat úgynevezett tanácsi alrovatában írta a cikkeit. (Amennyire visszaemlékszem, ezt a kis csapatot a szerkesztőség renegátjai alkották. Azok, akik tudtak ugyan írni, ám mégsem volt rájuk igazán büszke az újság. Vezetőjük, Kiss Gy. János például állítólag „csinált valamit” ötvenhatban.)
Itt kilépek a műfajból, egy kanyart teszek. Különös újság volt az akkori Magyar Hírlap. Már azt se nagyon értette az ember, igazából mi szükség volt rá, amikor 1968-ban megalapították. Hiszen a pártállam egyszólamú propagandista szerepére bőségesen elég volt az MSZMP Népszabadsága és a bábszakszervezetek Népszavája. (A Hazafias Népfront napilapja, a kegyelemkenyéren tartott Magyar Nemzet a pártonkívülieket képviselte.)
A kormány félhivatalos lapjának mondott Magyar Hírlap csak úgy elvolt, mint a befőtt. Legalábbis a rendszerváltást megelőző évekig… Onnan kezdve viszont váratlanul nagyot változott. Szinte egyik napról a másikra kritikus, sőt rendszerkritikus cikkek jelentek meg az újságban. Először csak az állami bürokráciáról, a hivatalok packázásairól szóltak ezek az írások, később parlamenti bakikról, a választási rendszer elkerülhetetlen megújulásáról… A csúcsot az jelentette, amikor az újság mellékletének egyik terjedelmes cikke valamikor 1989 elején megírta: Kádár Jánosnak csúfos szerepe volt a Rajk-perben. Hoppá!
Pillanatok alatt megugrott a lap példányszáma. Közben egyre újabb leleplező cikkek, harcos publicisztikák jelentek, jelenhettek meg, méghozzá – és ezen lepődtünk meg legjobban – mindenféle retorziók nélkül. Máról holnapra rendszerváltó újsággá lett a Magyar Hírlap. Miközben „odakinn” még egypártrendszer volt Grósz Károllyal, Németh Miklóssal, felfegyverzett Munkásőrséggel. Még bent voltak az oroszok, még élt Kádár…
Az addig egységesnek látszó szerkesztőség egy csapásra afféle pilvaxos közösséggé lett – legalábbis a redakció harmada, negyede (köztük Golyó is) a hangadó Gazsó Ferivel és szegény Zelei Mikivel az élen. A hazai napisajtóban a Magyar Hírlap volt a rendszerváltó médium. Ezt a titulust viselte – viseltük – éveken keresztül.
De aztán jött az új (idegen) tulajdonos és az új főszerkesztő, a jámbor olvasó pedig egyszer csak azt vette észre, hogy az újságból már csak a választáson alulmaradt szabad demokraták hangja szól, Pető Ivánéké, Magyar Bálintéké… Az álrendszerváltóké.
Azoké, akik csakhamar keblükre ölelték a „szocialistákká szelídült” kommunistákat. Ahogyan azt eltervezték.
Vissza a kanyarból a nekrológba.
A rendszerváltást komolyan gondoló kollégák – ki előbb, ki utóbb – persze eljöttek a csalfa újságtól. Golyó is.
Hogy tágasabb lett volna kívül, azt nem mondanám, hiszen nemzeti sajtó 2010-ig csupán nyomokban létezett: Új Magyarország, Demokrata, Magyar Fórum, később Magyar Nemzet, meg egy megtűrt rovat a Magyar Rádióban, a Vasárnapi Újság. Nagyjából ennyi. A kicsi, de elszánt csapatban természetesen Szentkirályi Andris is ott volt. Igaz, nevével keveset találkozott az olvasó, hiszen ő keveset írt, nem ez volt a reszortja – ő „csupán” lapot, rovatot vezetett, ötleteket adott, szerkesztett és újságot csinált napestig. Előbb az Új (Napi) Magyarországnál, majd a Magyar Nemzetnél, végül a PestiSrácoknál haláláig. Mindhalálig.
(A nekrológus címet keres az írásához, de nem találja az igazit. Ahhoz egy vérbeli szerkesztő kellene. Egy Szentkirályi András.)
