Az addig egységesnek látszó szerkesztőség egy csapásra afféle pilvaxos közösséggé lett – legalábbis a redakció harmada, negyede (köztük Golyó is) a hangadó Gazsó Ferivel és szegény Zelei Mikivel az élen. A hazai napisajtóban a Magyar Hírlap volt a rendszerváltó médium. Ezt a titulust viselte – viseltük – éveken keresztül.

De aztán jött az új (idegen) tulajdonos és az új főszerkesztő, a jámbor olvasó pedig egyszer csak azt vette észre, hogy az újságból már csak a választáson alulmaradt szabad demokraták hangja szól, Pető Ivánéké, Magyar Bálintéké… Az álrendszerváltóké.

Azoké, akik csakhamar keblükre ölelték a „szocialistákká szelídült” kommunistákat. Ahogyan azt eltervezték.

Vissza a kanyarból a nekrológba.  

A rendszerváltást komolyan gondoló kollégák – ki előbb, ki utóbb – persze eljöttek a csalfa újságtól. Golyó is.  

Hogy tágasabb lett volna kívül, azt nem mondanám, hiszen nemzeti sajtó 2010-ig csupán nyomokban létezett: Új Magyarország, Demokrata, Magyar Fórum, később Magyar Nemzet, meg egy megtűrt rovat a Magyar Rádióban, a Vasárnapi Újság. Nagyjából ennyi. A kicsi, de elszánt csapatban természetesen Szentkirályi Andris is ott volt. Igaz, nevével keveset találkozott az olvasó, hiszen ő keveset írt, nem ez volt a reszortja – ő „csupán” lapot, rovatot vezetett, ötleteket adott, szerkesztett és újságot csinált napestig. Előbb az Új (Napi) Magyarországnál, majd a Magyar Nemzetnél, végül a PestiSrácoknál haláláig. Mindhalálig.

(A nekrológus címet keres az írásához, de nem találja az igazit. Ahhoz egy vérbeli szerkesztő kellene. Egy Szentkirályi András.)