Zweig utólag több tényezőt is említ ennek kapcsán. Az egyik az eltúlzott optimizmus; mindegyik fél azt hitte – írja –, hogy „az utolsó pillanatban majd visszariad a másik; így kezdték el a diplomaták a kölcsönös blöffjátszmát”. S most gondoljunk a napjaink hírei között egyre gyakrabban szereplő blöffökre az atomfegyver esetleges bevetéséről! A másik elem az észbe vetett eltúlzott bizalom volt, Zweig ezt írja: „ez az eltúlzott bizalmunk, hogy az ész az utolsó pillanatban józanul »megálljt!« parancsol majd az őrületnek, ez volt egyszersmind a legnagyobb hibánk.” Mi is vakon bízunk a józan észben, hogy az mégsem engedheti meg a szörnyűség bekövetkezését. Aztán idetartozik az a – most már tudjuk – felelőtlen idealizmus is, amely az egyik legártóbb akadálya a tisztánlátásnak: „közös idealizmusunk, a haladás által meghatározott optimizmusunk volt az oka, hogy a kölcsönösen fenyegető veszélyt nem ismertük fel, lekicsinyeltük.” Vajon hány ember látását homályosítja el napjainkban is ez a fajta tévelygő idealizmus?

Megemlíthető az is, hogy a korabeli szellemi elit, a mérvadó európai értelmiség túlságosan is bízott az európai összetartozás gondolatában: „meggyőződésünk volt, hogy Euró­pa szellemi ereje diadalmaskodni fog a végén, az utolsó, a kritikus pillanatban”. Azt hitték, hogy a szellem embereinek tiltakozása elegendő erőt ad a világégés megakadályozására. Ennek teljes kudarca viszont intő példaként szolgálhat arra, hogy a tiltakozások, manifesztumok kibocsátása önmagában nem sokat ér a háborús blöfföléssel, a mi korunkban is megfigyelhető „lopakodó uszítással” szemben.

Persze nemcsak hasonlóságok, hanem lényeges különbségek is vannak az akkori és a jelenlegi világhelyzet között; ezek közül most csak kettőre utalunk. Az egyik az, hogy a múlt század elején Európának, az európai hatalmaknak még volt saját hangjuk, mi több, e hatalmak vezető szerepet játszottak a világpolitikában; a kontinens messze nem volt még olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint jelenleg. A másik pedig az, hogy Európát annak idején a részeket képviselő nacionalizmus sodorta bele a háborúba, ma viszont épp ellenkezőleg, a részeket, az egyes államokat eltagadni kívánó, globalizációmániás egység. Ám e különbségek csak még jobban kiemelik a mögöttük húzódó félelmetes párhuzamokat.

1914 tavaszán, egy vidéki francia kisváros mozijában, „a sötét teremben vad füttyögés és lábdobogás kezdődött”, amikor a híradóban, égnek pödört bajusszal megjelent II. Vilmos császár alakja. S hozzáteszi: „egy másodperc volt csupán, egy pillanat, ám ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megértsem, milyen könnyen egymásra szabadíthatók a népek […]” S most gondoljunk arra, hogy tavaly februárban, az orosz támadás megindulása után percek alatt milyen vészjósló magasságokba csapott az immár nem politikai, hanem kulturális russzofóbia.

Vannak olyan passzusok is, amelyekben szinte kísértetiesen hangzanak Zweig szavai: „A Balkán-háború, ahol Krupp és Schneider-Creusot az ágyúikat idegen »emberanyagon« próbálgatták, egyre inkább belesodort minket az örvény vonzásába.” Hát nem ugyanez megy végbe ma divatos szóval proxy háborúnak nevezve Ukrajnában? Hát nem ugyanez az arcátlan licitálás folyik napjainkban is arról, hogy melyik a legjobb tank a világon: az amerikai Abrams, a német Leopard 2 vagy az orosz T–14-es Armata, esetleg a T–90-es típus? Mintha a felek egy képzeletbeli kártyaasztalnál ülve emelnék egyre magasabbra a tétet.

S most jön a leginkább szívszorító kitétel Zweig részéről: „Gondoltunk hébe-hóba a háborúra, de csak úgy, ahogy a halálra is gondol néha az ember – eljön, persze, hogy elkerülhetetlen, de még alkalmasint oly messze van!” A halálra ugyanis alapvetően kétféle módon gondolhat az ember, vagy személytelenül, általánosan, a „minden ember halandó” távolságos és megnyugtató képzetével, vagy pedig úgy, hogy az emberben a személyes evidencia radikalitásával sistereg a felismerés villáma: „meg fogok halni”. Hasonló a helyzet a háborúval is: elhessegethetjük magunktól azzal, hogy „háborúk mindig is voltak és lesznek”, de olykor mégis végigfut rajtunk a jeges iszonyat, hogy „ez a világháború tényleg, valóban kitörhet”, már nem sok hiányzik ahhoz, hogy belobbanjon a kanóc.

Biztosan akadnak néhányan, akik a fenti okfejtést, a párhuzam felállítását fölösleges riogatásnak tekintik. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak az tudná meggyőzni őket a tévedésükről, ha valóban kitörne egy új világháború. De alig hiszem, hogy akadna épeszű ember széles e világon, aki ilyen áron szeretne bizonyságot nyerni a maga igazáról. Ennek szellemében az alábbi óhajjal fejezem be fenti gondolataim: „adja az ég, hogy ne legyen igazam”.
A történelem az élet tanítómestere; aki nem tanul belőle, csúfosan megbukhat a záróvizsgán. Úgy, hogy bukásával akár a fél világot is lángba boríthatja.

Tanuljunk végre a történelemből, a múltból!

A szerző professor emeritus, a PBK tagja

Borítókép: Stefan Zweig (Fotó: Wikipedia)