A kárpátaljai magyarok két tűz közé kerültek

„Van miért hálát is adni. De egyre nehezebb. Mentálisan megyünk tönkre ebben az egészben. Az állandó áramkimaradások, az erőszakos besorozások, a folyamatos magyarellenesség, a ránk telepedett bizonytalanság először lelkileg, aztán fizikailag is beteggé tesz. Látjuk a sok szétszakadt családot, látjuk a nagymértékű elvándorlást, menekülést, és félünk… Vannak napok, amikor lépten-nyomon katonába, rendőrbe botlasz. Néha meg olyan mélységes csend van. Ilyenkor utólag kiderül, hogy valamelyik falut megszállták a hatóságok és elhurcolták a férfiakat. Nem készülünk elmenni innen, amíg nincs más választásunk. Még Kárpátalján van dolgunk és küldetésünk. Hogy látjuk a jövőt? Nem látjuk. Csak nagyon szeretnénk már, hogy vége legyen ennek a borzalomnak.”

Kárpátaljai barát írja a fenti sorokat, és miközben olvasom, eszembe jutnak Mindszenty bíboros szavai: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Hiszen most a segítségnyújtás, az ima és a kapcsolattartás a megfelelő válasz a legkiszolgáltatottabb magyar nemzetrész számára.

Most kiváltképp fontos, hogy minden kárpátaljai magyar érezze: nincsen egyedül. Az anyaország és a világ magyarsága nem hagyja magukra őket a bajban.

Most minden kárpátaljai magyarért imádkoznunk kell. A fronton harcoló apákért és fiakért. Sőt, az erőszakos besorozások miatt, már a nagyapákért is… A gyászolókért, a sírókért. Akiktől már elvett valakit a háború borzalma. A szétszakított családokért. A megfélemlített és üldözött nemzetrészért. Azért a százötvenezerért, akikkel naponta érezteti a többségi nemzet, hogy magyarellenessége a háború ellenére is töretlen.

Szili Katalin mondta: „Ukrajnában túszul ejtették a kárpátaljai magyarokat.” Gyűlöletük magyar szobrokat fűrészel, magyar szóval hadakozik. Miközben honvédelemről, erkölcsi fölényről, orosz megszállókról beszélnek és világszerte tankokat, pénzt és fegyvereket tarhálnak, addig a hátországban aljas cinizmussal leszámolnak a kisebbségekkel.

Pedig igazán itt volt az ukránok számára a történelmi fordulat lehetősége. A megbékélés alkalma. Mint egykor, 1989 decemberében a román nemzetnek, hogy a Trianont követő sok évtizedes üldöztetés, beolvasztás és áruba bocsátás után megbékéljen és kiegyezzen a még megmaradt nemzeti kisebbségeivel. Tudjuk a folytatást. Pár hónap múltán, 1990 márciusában jött is a kijózanító pofon, az elszabadult gyűlölet, mutatva országnak-világnak a régi-új irányt.

További Vélemény híreink

Szili Katalin: Ukrajnában túszul ejtették a kárpátaljai magyarságot

Ez történik most Ukrajnában is. Persze a hírekben nem ezt látjuk viszont. A fősodratú média nem az üldözött magyarokra, románokra, ruszinokra, lengyelekre kíváncsi. A külhoni magyarok védelméért nem kap zsoldot a dollárbaloldal és a különféle Soros-szervezetek. A gyűlölet frontján nincs megállás. Az ukránok célpontjába most a honfoglalási emlékmű lerombolása került. Ez azt jelzi, nincs megállás, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kárpátaljai magyarság elvesződjön saját hazájában, feladja a létért, az otthonért való küzdelmet és a lába alól kicsússzon a szülőföld talaja.

Emlékezhetünk: a háború kirobbanásától kezdve Magyarország az elsők között sietett Ukrajna segítségére, és megadott mindent, amit az együttérzés és a szolidaritás diktál. De köszönet helyett csak arrogáns és sértődött követelőzés volt az ukrán válasz.

Sőt, utóbb már háborús fenyegetőzés is. Hol tanultak ezek az emberek köszönetet mondani?! Ukrajna kezdetben sikeresen kihasználta a világ empátiáját, ám rövid időn belül le is rombolta azt. Zelenszkij és társai már minden környező támogató országot vérig sértettek. Amire még egy háború sem nyújthat kellő alapot és magyarázatot.

Mi továbbra is a béke pártján vagyunk, ahogy első perctől mindig is. Európában szinte egyedüliként. Továbbra is fogadjuk és segítjük a háborús menekülteket, segélyszállítmányokat küldünk. Mindent megteszünk, amit az emberi jóérzés és humánum diktál. Arcátlan és háborúpárti vezetői ellenére is segítjük az ukrán népet.

Érzelmileg azonban nem tudunk azonosulni egy olyan országgal, amely miközben fegyveres agresszió áldozata, egy pillanatra sem szűnik meg folytatni a nemzeti kisebbségek felszámolására irányuló bűntetteit. Sőt most, hogy minden szem a háborús cselekményekre tekint, még rá is tesz két lapáttal.

Nem tudunk azonosulni egy olyan országgal, amely összefogdossa és a harctérre hurcolja a nemzeti kisebbségeit; elfogadja, sőt kierőszakolja az Ukrajnáért hozott áldozatukat, de közben gyűlöli és tiltja az anyanyelvüket.

Csak remélni lehet, hogy a háború után nem az az Ukrajna épül fel romjaiból, amely nem csak ellenségeit, de őshonos nemzeti kisebbségeit is le akarja győzni, meg akarja alázni és el akarja űzni otthonából.

Imádkozzunk a kárpátaljai magyarokért, akik két tűz közé kerültek. Akik most háború és üldöztetés között várják a békét és a túlélést. Fontos, hogy minden nap tudják: nincsenek egyedül!

A szerző nagyváradi író, újságíró