„Van miért hálát is adni. De egyre nehezebb. Mentálisan megyünk tönkre ebben az egészben. Az állandó áramkimaradások, az erőszakos besorozások, a folyamatos magyarellenesség, a ránk telepedett bizonytalanság először lelkileg, aztán fizikailag is beteggé tesz. Látjuk a sok szétszakadt családot, látjuk a nagymértékű elvándorlást, menekülést, és félünk… Vannak napok, amikor lépten-nyomon katonába, rendőrbe botlasz. Néha meg olyan mélységes csend van. Ilyenkor utólag kiderül, hogy valamelyik falut megszállták a hatóságok és elhurcolták a férfiakat. Nem készülünk elmenni innen, amíg nincs más választásunk. Még Kárpátalján van dolgunk és küldetésünk. Hogy látjuk a jövőt? Nem látjuk. Csak nagyon szeretnénk már, hogy vége legyen ennek a borzalomnak.”
Kárpátaljai barát írja a fenti sorokat, és miközben olvasom, eszembe jutnak Mindszenty bíboros szavai: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Hiszen most a segítségnyújtás, az ima és a kapcsolattartás a megfelelő válasz a legkiszolgáltatottabb magyar nemzetrész számára.
Most kiváltképp fontos, hogy minden kárpátaljai magyar érezze: nincsen egyedül. Az anyaország és a világ magyarsága nem hagyja magukra őket a bajban.
Most minden kárpátaljai magyarért imádkoznunk kell. A fronton harcoló apákért és fiakért. Sőt, az erőszakos besorozások miatt, már a nagyapákért is… A gyászolókért, a sírókért. Akiktől már elvett valakit a háború borzalma. A szétszakított családokért. A megfélemlített és üldözött nemzetrészért. Azért a százötvenezerért, akikkel naponta érezteti a többségi nemzet, hogy magyarellenessége a háború ellenére is töretlen.
Szili Katalin mondta: „Ukrajnában túszul ejtették a kárpátaljai magyarokat.” Gyűlöletük magyar szobrokat fűrészel, magyar szóval hadakozik. Miközben honvédelemről, erkölcsi fölényről, orosz megszállókról beszélnek és világszerte tankokat, pénzt és fegyvereket tarhálnak, addig a hátországban aljas cinizmussal leszámolnak a kisebbségekkel.
Pedig igazán itt volt az ukránok számára a történelmi fordulat lehetősége. A megbékélés alkalma. Mint egykor, 1989 decemberében a román nemzetnek, hogy a Trianont követő sok évtizedes üldöztetés, beolvasztás és áruba bocsátás után megbékéljen és kiegyezzen a még megmaradt nemzeti kisebbségeivel. Tudjuk a folytatást. Pár hónap múltán, 1990 márciusában jött is a kijózanító pofon, az elszabadult gyűlölet, mutatva országnak-világnak a régi-új irányt.
