A válságstáb tárgyalásba kezdett arról, hogy mi a teendő ilyen helyzetben. Sokcsillagos Pentagon-tábornokok és Amerika elnökének tanácsadói felhős tekintettel elemezték a lehetséges megoldásokat. Persze sok alternatíva nem kínálkozott, csupán kettő: lelőjék vagy bízzák a szél kényére-kedvére, mely nyilván egyszer csak továbbröpíti, mondjuk Európa irányába. Az a megoldás vélelmezhetően még Rejtő Jenő regényében is meglepő fordulatot vett volna, ha a borús tekintetű tanácsadók agyában az az alternatíva fogalmazódik meg, hogy a léggömböt fújják vissza Kína légterébe.

Volt azonban az ovális szobában tartózkodók között egy élelmes és kreatív nem éppen humorista, aki azzal a harmadik megoldással állt elő, hogy egyelőre ne lőjék le a ballont, hanem ennek segítségével mutassák meg országnak, világnak a kínaiak arcátlan provokációját. Hiszen – repíti világgá majd a felügyelt média – Peking látható módon a léggömb­akcióval súlyosan megsértette az Egyesült Államok nemzetbiztonságát. A szót tett követte, és be is izzították a nemzetközi sajtót, sűrű dörgedelmeket intézve az elfogadhatatlan provokáció láttán. 

És ettől a meggondolatlan, így vállalhatatlan nyilatkozattól kicsorbult a harci szablya éle, és lelőtték szegény léggömböt.

Tanulságos tapasztalat volt, hogy amíg a súlyos léggömb­incidens szerepelt a média többségének hasábjain, egyszer csak elfeledkezhettünk nemcsak az orosz–ukrán katonai helyzetről, hanem minden más világválságról is. Mert kibontakozni látszott egy sokkal nagyobb és nyilvánvalóan izgalmasabb tétel, az amerikai–kínai, formálisan kínai–tajvani potenciális katonai összecsapás esélye. Amit ráadásul már régóta ígérnek az Atlanti-óceán túlpartjáról. A nagy stratégák közül arra persze senki nem gondolt, hogy egy „tájékozatlan”, levegővel teli léggömb felveszi a harcot a legmodernebb űreszközökkel. Amiből kiviláglik, hogy a csillagászati költséggel fejlesztett harceszközök mit sem érnek, ha politikai sugallatra a média indul háborúba az emberek értelmi szintjének kikezdése érdekében. Teszik ezt azért, hogy a közvélemény zokszó nélkül befogadja majd a hírt: Kína, Oroszországhoz hasonlatosan, agressziót követ el, amikor a Távol-Kelet utolsó demokratikus országát, Tajvant próbálja lerohanni. Ha ez megtörténne – vélelmezzük –, Kínának nem lennének különösebb nyelvi nehézségei a tajvani foglyok kihallgatásánál, hiszen rokonok, miként az orosz–ukrán csetepatéban is így történik.

A trend napnál világosabb: feszültség és káosz kell, hogy majd Washington tehessen rendet a saját elképzelése szerint. Egyre kevesebb ember lepődik meg ezeken az átlátszó és meglehetősen szerény fantáziával megtervezett akciókon. Tudjuk, látjuk, részesei vagyunk a nagy tervnek – big game –, amelyben jövőnket vizionálják. A forgatókönyvük szerint folytatni kell az Oroszország és Ukrajna közötti katonai konfliktust újabb és fölösleges véráldozatok árán is. Ennek célja az orosz gazdaság további rombolása, esetleges belső társadalmi feszültség kiprovokálása, valamint Ukrajna fölött a végleges befolyás megszilárdítása.

Az csak járulékos veszteség a kalkulációban, ha a jelenleg jól prosperáló Tajvan tönkremegy és embereket gyilkolnak le. Ez az újabb katonai konfliktus – melyet nagyvonalúan háborúnak nevez majd a hírgyártó – Kína erkölcsi tartását, üzleti érdekeit fogja megtépázni, ahogy Oroszország esetében is történt. A mesterterv azonban az, hogy Kínát és Oroszországot egymás ellen fordítsák, mondjuk a Szibériában föllelhető ásványi anyagok megszerzése ürügyén.

Történik mindez úgy, hogy közben az érintettek Washingtonban, Moszkvában, Pekingben atom-, biológiai és űrfegyverek tucatjait birtokolják. Mi meg csak azt mondhatjuk: tarts ki, emberiség, hogy ne tudjanak ledönteni a lábadról, ahogy a bűnös szobrokkal szokták.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: Az amerikai haderő lelő az ország légterében egy kínai léggömböt az Atlanti-óceán felett (Fotó: MTI/AP/Chad Fish/Chad Fish)