Miután pedig elmondta a nyilvánvaló rágalmait, megtiltotta erre a helyszínen lévő magyar delegáció mindennemű reakcióját. A magyar diplomaták így nem tehettek mást, mint hogy az ülés után bebocsátást kértek az amerikai ENSZ-képviselet irodájába, ahol az USA megbízottjai zárt ajtók mögött elismerték, hogy hazudtak: az incidens valójában Svédországban történt, ahol Raoul Wallenberg szobrát rongálták meg. A magyar nagykövetség ezután nyilvánosság előtti korrekciót is kért, de erre az amerikaiak nem voltak hajlandók, csak annyit tettek, hogy a beszéd leiratában egész egyszerűen áthúzták a Magyarországra vonatkozó részt.
Ezzel persze a dolog nincs elintézve. A magyar diplomácia és a kormány kénytelen volt tiltakozni, a kommunikációban egyre feljebb emelve az ügyet. A Budapestet és a hazánk kisebbségek védelmében gyakorolt zéró toleranciáját nem ismerők körében pedig annyi terjedt el a suttogó propaganda révén, hogy a magyarok antiszemiták.
Linda Thomas-Greenfield „tájékozatlan” beszédírója persze elrejtett a nagykövet asszony mondandójában egy másik aknát is, nyomban összekötve Magyarországot a „gonosz Putyinnal, aki zsinagógákat bombáz le Ukrajnában”. Az Egyesült Államok szokás szerint tehát két legyet akart ütni egy csapásra, az antiszemitázás mellett még rátett egy lapáttal arra a hazug narratívára is, amit folyamatosan terjesztenek az orosz–ukrán háború kitörése óta, amely szerint Orbán Viktor kormányfőt az agresszor orosz elnök a tenyeréből eteti.
Ezt alapozta meg egy másik diplomata, a nemrég Budapestre küldött Samantha Power, az amerikai kormány fejlesztési ügynöksége, a USAID főigazgatója is, aki nem átallotta azt állítani, hogy a magyar titkosszolgálatok információkat szivárogtatnak az oroszoknak. Később persze ő is visszavonta a hazugságait, és helyesbített: elkezdett valamilyen orosz hekkertámadásról fantáziálni, ami szerinte elérte a magyar külügyminisztériumot. De utólag már mindegy is volt, hogy mit beszél, a lényeg az volt, hogy a suttogó propaganda nem a magyar kormány cáfolatára, hanem az alaphírre, a rágalomra figyelt. Az Egyesült Államok ügynökeinek tehát még az is belefért, hogy lejárassák egy NATO-tagállam nemzetbiztonsági rendszerét, vele együtt pedig az egész szövetséget egy tál lencséért, Magyarország bemocskolásáért. Alinsky dörzsölné a tenyerét, ha mindezt látta volna.
Az igazi kommunisták azonban tudják, hogy a koncepciós perhez bizonyítékokat is kell gyártani, miután megírták az ítéletet. Ezek után nem kell az összeesküvés-elméletek hívének lenni ahhoz, hogy azt feltételezzük, ezek a jelenségek csak előkészítői voltak egy sokkal durvább magyarországi provokációnak. Egy nyílt szélsőbaloldali agressziónak, amelyet az úgynevezett Becsület napja rendezvényre, vagyis a radikális szélsőjobbosok hagyományos összejövetelére terveztek volna a budai Várba az amerikai spekuláns, Soros György által ide gurított dollárokból. Meg kellett próbálni ugyanis valamilyen módon bebizonyítani, hogy Budapesten valóban tombolnak és garázdálkodnak az „antiszemiták”, ehhez pedig a megemlékezőkre kellett uszítani az újkori „antifasiszták” (antifák) csoportjait, hogy jó nagy és véres legyen a verekedés.
Arra azonban nem számítottak a szervezők, hogy a magyar rendőrség – a hatályos törvények alapján, nem kevés előrelátással – betiltja ezt a gyülekezést a Várnegyedben és bárhol máshol, ami közterületnek számít. A felhergelt, Németországból, Olaszországból ideküldött és a hazai szélsőbalosokkal egyesülő antifa csürhét (például a sokatmondó nevű Kalapács bandát) azonban már nem lehetett megállítani. Ütni akartak, vért akartak látni. Ilyen körülmények között ráadásul még nagyobb esélyt éreztek a „győzelemre”, hiszen egyedül sétáló, ártatlan emberekre támadhattak viperákkal, kalapácsokkal és gázspray-vel, kegyetlenül és csoportosan, mert az öltözékük alapján úgy ítélték meg róluk, hogy jobboldaliak. Elszabadultak, mint a hajóágyú, mindenképpen be akarták fejezni, amit elkezdtek, és végre akarták hajtani a mester, Alinsky utasításait. Támadtak, támadtak és támadtak minden irányból, nem adva esélyt a tántorgóknak a talpra állásra.
