A Covidot követően kirobbant orosz–ukrán háború két szempontból is új világgazdasági helyzetet eredményezett. Egyrészt véget ért az olcsó energia kora, másrészről pedig az eddigi (jól működő) globalizációs modell megszűnt létezni. Az elmúlt harminc évben ismert modell lényege az volt, hogy a kereskedelmi kapcsolatok mellett a termelésre is – ezen belül az ellátási láncolat minden láncszemére – működött a globális optimalizáció. Ezen lehetőség megragadásával egyrészt bővült a nagy, zömében a legfejlettebb országokból származó multinacionális vállalatok globalizált tevékenységeinek köre. Másrészt a globalizációba intenzíven bekapcsolódott Kelet- és Közép-Európa volt szocialista országainak csoportja és az ezredfordulót követően pedig Ázsia betagozódása is egyre intenzívebbé vált. A globalizáció segítségével így a multicégeknek a legolcsóbb nyersanyagokra támaszkodó lehetőségek kihasználása mellett a fejlett munkakultúrájú, de egyúttal a nyugatinak töredékébe kerülő ázsiai munkaerő bekapcsolására is módja nyílt. Ám Kína megerősödésével és az ezzel párhuzamosan megjelenő egyesült államokbeli protekcionizmus „begerjedésével” a globalizáció eddig működő modellje megszűnt létezni. A pontot az i-re az orosz–ukrán háború tette föl, mely mögött is a gazdasági érdekek domináltak.
Mindezen történések alapjaiban kérdőjelezik meg az eddigi sikeres gazdasági felzárkózásunk működő modelljének folytathatóságát. Az Eurázsiai gazdasági érdekközösség (s az ebben játszott kulcsszerep) ma már a néhány évvel korábbi formájában nem működőképes, hiszen az integráció helyét egyre inkább a blokkosodás veszi át a politika területén, s ennek következményeként a gazdasági kapcsolatok terén is. Amíg a békekötés meg nem történik, s az orosz–európai gazdasági kapcsolatok nem konszolidálódnak, addig az energiában és nyersanyagokban gazdag volt szovjet tagköztársaságok országaival lehet intenzívebb együttműködést kialakítani. Ez a félfordulat már sikeresen megtörtént.
Ha bezáródik egy kapu, akkor új kaput kell találnunk annak a célnak az eléréséhez, melyet a rendszerváltásunk idején tűztünk ki magunk elé Magyarország gazdasági felzárkózásának biztosításához.
Hazánk gazdaságföldrajzi adottságai, nyersanyagszegénysége (legalábbis az ipari nyersanyagok és az energiahordozók terén) ugyanakkor nem teszi lehetővé, hogy az izoláció és az elzárkózás politikáját válasszuk. S persze ez már csak azért sem lehetséges, mert Magyarország nem egy Lengyelország méretű ország, illetve egy nyitott gazdaság – amilyen a miénk – nem tud rövid és középtávon zárt gazdasággá válni.